Gondolom, mindenkit foglalkoztat, hogy hogyan sikerült a prezentációm hindin: hát egyszerűen remekül! Konkrétan elaludtam és lekéstem róla.
Az egész történet iróniája egyébként már az előtte levő napon kezdődött, amikor urdu órán a másik lány (igen, újabban már csak ketten vagyunk) elnézést kért, hogy nem volt előző héten, de mondta, hogy rútul elaludt. Én meg elgondolkoztam rajta, hogy hogy a szöszben lehet elaludni egy olyan órát, ami negyed 10-kor kezdődik... Az élet pedig rákoppintott az orromra és figyelmeztetett, hogy csak ne ítélkezzek olyan elhamarkodottan.
Előző nap megint jó sokáig skype-oltam is, aztán meg még olvasgattam a szakdogámhoz. Tök izgalmas témát találtam ki, amihez igazán remek szakirodalom is van, és este egyszerűen annyira belefeledkeztem, hogy fél három volt, mire eszembe jutott, hogy aludni is kellene. Az ébresztőm meg valamiért egyáltalán nem is szólt reggel, csak arra ébredtem, hogy világos van, ami baromi rossz jel, mert az mostanában 8-nál előbb nem szokott bekövetkezni.
Persze háromnegyed 9 volt: konkrétan 3 perccel azelőtt keltem, mielőtt az utolsó olyan villamos elment, amivel még lett volna esélyem beérni. Gyors mérlegelés után rájöttem, hogy az 5 percre levő villamosmegállót már akkor sem érem el, ha pizsiben loholok az előadásszövegem nélkül, úgyhogy innentől fogva tulajdonképpen nem láttam okát, hogy ne a legnagyobb lelki nyugalommal készülődjek. Írtam a tanárnak, aztán összeszedtem magam és egy elegáns háromnegyed órás késést produkálva bekocogtam. Előző nap beszéltünk arról Liuval, hogy ő nem is nagyon fog készülni az órájára, mert úgyis én fogok beszélni sokat. Épp izzadt tehát, mikor beértem az órára. Még kabátban és sálban voltam, mikor megkaptam tőle a szót. Ezek alapján arra következtetnék, hogy tényleg nem készült.
Az előadásomra egyébként nem nagyon érdemes több szót vesztegetni, egy fotót szeretnék még megosztani. Ő Rádzséndra Jádav, az ő egyik esszéjét kellett prezentálnom.
A fotót a többieknek is megmutattam az előadás elején, szerintem az volt az utolsó pillanat, amit még tudtak élvezni, az óra többi részében ugyanis a személyes társadalmiság és az individuum és szociális környezetének fel nem bontható dualizmusáról és egységességéről beszéltem. Kifejezetten közönségbarát téma. (Egy fiút konkrétan láttam kicsit bealudni, de a többieket sem sikerült azért annyira felvillanyozni.)
A sikert megünneplendő este a litván barátnőmmel meg egy olasz lánnyal elmentünk étterembe. Persze azért annyira ez sem volt egyszerű. Ők nézték ki a neten azt az éttermet, ahová mentünk és ahol a Flammkuchent, a környéken is népszerű elzászi specialitást kínálják. Nem is drága, cserébe nincs is a városban. Tehát húsz percet buszoztunk, mire megérkeztünk a faluba, ahol étteremnek nyoma sem látszott. A Google útvonal-tervezőjének egyetlen instrukciója volt számunkra: 500 m Richtung Felder. Ez persze amúgy is nagyon biztató, de ráadásul a vaksötétben mi még csak mezőket sem láttunk, aminek az irányába elindulhattunk volna. Megkérdeztük az egyetlen embert, aki arra járt. Ő azt mondta vágjunk keresztül a körforgalmon (legalábbis utólag ezt gondoljuk, mert azt nem értettük, hogy mit mondott, de később keresztülmentünk egy körforgalmon), majd haladjunk el a kis állatok mellett, menjünk be az erdőbe és ott lesz. Richtung Felder.
Tényleg voltak kis állatok ólban. És tényleg bementünk az erdőbe is. És szerencsére tényleg volt étterem is, bár az oda vezető utat nem igazán tudom, hogy kinek szánták. Valószínűleg csak dzsippel ildomos érkezni.
A Flammkuchen egyébiránt nagyon finom. Olyan, mint egy nagyon vékony, kemencében sütött lángos pizzafeltéttel. Szóval fincsi. Jó sokáig maradtunk is, csak tíz óra körül kezdtünk szedelőzködni. Szerencsésen vissza is találtunk a buszmegállóba, ahonnan aznap nem indult több busz. Hogy csütörtök este nyolc óra után a németeknek miért nincs már igényük közlekedni, azt el nem tudom képzelni, de elég is a történethez, hogy nekünk azért lett volna. Már épp az utolsó centecskéinket számolgattuk, hogy egyáltalán tudunk-e taxit hívni, mikor szerencsére ismét arra jött valaki, akitől megtudtuk, hogy van valami megálló nem olyan messze, ahonnan még járnak dolgok. Körülbelül ennyit sikerült dekódolnunk abból, amit magyarázott, de végül sikerült megtalálnunk egy vasútállomás-szerűséget, úgyhogy viszonylag egyszerűen haza tudtuk szállítmányozni Flammkuchen-evésbe belefáradt kis testecskéinket.
A másnap ehhez képest valahogy nagyon borzasztó volt. Semmi nem sikerült, semmihez nem is volt kedvem. Gyönyörűen ragyogott a nap, volt vagy tizenöt fok és az egész város tele volt boldog párokkal és nagy baráti társaságokkal. Én meg akkor még nem is nagyon találkoztam emberrel aznap, de cserébe már elolvastam tíz olyan novellát, ami az indiai függetlenséget követő hindu-muszlim zavargások áldozatainak személyes tragédiáiról szólt... Nem tudom, valahogy mindentől csak minden sokkal rosszabb lett. Gondoltam, földobom magam egy kávéval a Mensán. Közben írt Tomi, hogy skype-oljunk, mert ő most kicsit lazítana a tanulás közben. Abban a pillanatban, amint megláttam a videochaten, valahogy eltört a mécses és hát... elkezdtem bőgni, mint a szamár. De úgy tényleg. Szegénykémre szerintem totál frászt hoztam, főleg, hogy azt hiszem, még ki is nyomtam. Több szinten is borzalmasan ciki volt az egész, de a szituáció akkor lett még szürreálisabb, amikor három német nyugdíjas is megjelent a színen. Én addigra annyira már összeszedtem magam, hogy visszakapcsolódtam a skype-beszélgetésbe, de azért még mindig szemmel láthatólag hüppögtem, fújtam az orrom és vörös volt a fejem, aki arra járt, szánakozva meg is nézett. Ehhez képest egyszer csak azt vettem észre, hogy az elhagyatott kis asztalomhoz leült még két bácsi és egy néni. Elővettek egy nagy pakli kártyát és kicsit üvöltve megbeszélték, hogy ki hozzon kinek kakaót (!) és berendezkedtek egy szokásos péntek délutáni kártyapartihoz. Kedélyesen elüvöltöztek egymással és a mai napig el sem tudom képzelni, hogy engem észre se vettek vagy csak úgy gondolták, szenvedjek máshol. Az egész egyébként több szinten is fura, mert délután fél négy fele már körülbelül 60 üres asztal volt a menzán és mondjuk 3 volt foglalt... a másik meg az, hogy tényleg hangosan és feltűnően sírtam. Na mindegy, egyébként tényleg igazuk lett és hamar feladtam. Meg persze Tomi is hipercuki volt (mint mindig) és egykettőre összekapart, sőt a továbbiakról is rendelkezett, rábeszélt, hogy az otthon kuksolás helyett mozduljak ki.
Így hát az afgán barátnőmmel elmentünk egy vízipipa-bárba. Szeretek vízipipázni, mert tök jó illata és hangulata is van az egésznek, főleg akkor, ha olyan vízipipa-bárba megy az ember, amit tényleg egyiptomiak vezetnek. Nagyon szép meg igényes volt az egész és a lánnyal is tök jót beszélgettünk (németül!), aznap is jó későn értem haza. Aztán persze még Skype (mert anélkül azért nem az igazi az este), több mint természetes, hogy másnap reggel nem igazán reagáltam az ébresztőmre 5:30-kor, csak valamikor negyed 7 fele. Tényleg 10 percem volt elkészülni és elérni a villamosomat, mert szombat reggel 7-kor indult az erasmusos kirándulóbusz Bambergbe, a csodás heidelbergi közlekedési rendszer meg nem kínál valami sok opciót, reggelente óránként egy villamos jár erre. Tehát motivált voltam eléggé, és így rögtön reggel le is tudtam... a heti edzéstervet azt hiszem. De elértem a villamost is, a buszt is, a kirándulás meg nagyon jó volt. Bamberg Bajorország északi részén van, és az egész óváros a világörökség része egy pár éve. Tényleg nagyon szép is volt minden. A belváros főleg barokk, de vannak tipikus középkori részei is, és hát persze gyönyörűen fel van újítva az egész. Nekem különösen az a környék tetszett, ami a folyópartra épült. Vijával hosszasan merengtünk azon, hogy mennyire kellemes lehet nyaranta a folyó fölé nyúló teraszokon kávézgatni, és arra jutottunk, hogy ha valamelyikünk egyszer egy ilyen bambergi ingatlanhoz jut, majd meghívja a másikat kávézni.
Vele, meg két francia lánnyal ebédeltem egy „tipikus bajor sörfőzdében”. Az autentikusságot illetően vannak fenntartásaim, mert egyrészt ugyanez az étterem van a bambergi szórólapokra is ráfényképezve, másrészt pedig az étteremben a visszatérő dekor a Dávid-csillag volt mindenhol – majd pedig egy akkora darab malacsültet tettek le elém, mint a ház specialitását, hogy szinte meg sem bírtam enni. (Azért sikerült, Tomi büszke lett volna rám.) Délután mi, a renitens kelet-európaiak ellógtuk a második idegenvezetést és inkább megnéztük a belváros maradék részét és egy igazán zseniális kávéval és sütivel próbáltuk feledni az ebéd megpróbáltatásait. Most visszaolvasva igazán élvhajhász hétvégém volt, de... Hát, nincs mentség, élvhajhász hétvége volt. Sebaj, holnaptól vissza a dolgos hétköznapokhoz. Holnap tényleg nekiállok mindennek! Tényleg.
