Ha valakit kicsit bővebben is érdekel a tényállás, akkor most kifejtem.
A vonatút hosszú volt, de egyáltalán nem volt vészes, főleg, hogy Ausztriában még wifi is volt. Kisebb szépséghibái persze voltak az élménynek (például az a három év körüli kisfiú, aki Budapesttől egészen Stuttgartig azt ordibálta, hogy „Medek Nééémetolszágba, medek Néééééémetolszágba!!” ), de amúgy teljesen tűrhető volt. Mannheimhoz közeledve kezdett kicsit szürreálissá válni ugyan, mert nagy csoportokban szálltak fel dirndlis és bricseszes, eléggé illuminált fiatalok, akik mint később kiderült, a német egység megünnepléséről igyekeztek hazafelé. Aztán olyan is történt velem, ami még soha: a vonatom korábban érkezett be, mint ahogy ki volt írva. Így kényelmesen át tudtam kocogni a csatlakozásomhoz is.
Heidelberg körülbelül 15 percnyi (saját kategorizációm szerinti) HÉV-útra van Mannheimtől, a nagyvárostól, ahol leszálltam a vonatomról. Az utazás nagyon simán ment volna, ha nem ül le velem szembe egy fiatal afrikai srác, aki egész úton próbált szóra bírni, illetve szóval tartani. Ha nem csak ketten lettünk volna az egész vonaton, lehet, hogy barátságosabb lettem volna, így azonban próbáltam tartózkodó maradni („Nem beszélek németül, nem beszélek angolul és nem, nem akarok elmenni bulizni veled.”). Így persze csomó érdekes dolgot megtudtam magamról és az országomról is. Magyarország valószínűleg egy messzi német tartomány, én 16 évesnek nézek ki és rasszista vagyok, mert nem megyek el vele diszkóba, csak azért mert fekete. Na mindegy.
A volt csoporttársam szerencsére kint várt az állomáson, így hamar vége szakadt a rasszista kalandomnak. Eltaxiztunk hozzá (Heidelbergben nincs ugyanis éjszakai közlekedés szinte egyáltalán), és aztán onnantól fogva lélekben próbáltam felkészülni a másnapi Hausmeisterin-élményre.
Kellett is, mint utóbb kiderült. Eltévedtünk reggel és a zuhogó esőben később értünk ide a megbeszéltnél (de cserébe csurom vizesek voltunk én és a cuccaim is), amit már a második mondatában a szememre is hányt. Ezután egy kisebbfajta hegyi beszéd következett a gusztustalan diákokról, akik rosszul gyűjtik szelektíven a szemetet, elöl hagyják a biciklijüket, vendégeket hívnak stb. A végén pedig megkérdezte, hogy a magyar boltokban vannak-e már áruk a polcokon. Meg hogy vannak-e még szovjet katonák a várban. Aztán ideadta a kulcsaimat és én gyorsan távoztam.
A szobám a legfelső szinten van, menő tetőablakkal. Pici, kopár és gusztustalan, de legalább van. A fürdő közös, méghozzá érdekes a rendszer, mert pénzt kell bedobni, hogy 5 percig legyen meleg víz. A konyha is közös, de nagy főzést biztos, hogy nem fogok tudni csapni, mert nincsenek edények. Sem.
Délután elmentem kicsit sétálni meg muszáj volt ennivalót is vennem aznap, mert nagyon keresztény a tartomány, ahol vagyok és itt minden zárva tart vasárnap. Amennyit láttam belőle, a környékem eléggé nyugis. Messze is van a városközponttól, de könnyen el lehet érni villamossal is meg busszal is. Főleg, ha az embernek már van bérlete (ami nekem még nincs) és nem kell állandóan bliccelnie vagy 2 eurós jegyeket vásárolgatnia. Azt hiszem, eléggé sok a bevándorló is errefelé, de ebben még egyáltalán nem vagyok biztos.
Este bementem a városközpontba az egyetemi menzára, ami itt a társadalmi élet központja. Találkoztam a magyar különítmény két tagjával, megvacsoráztunk, aztán pedig még megittunk valamit a belvárosban. Az óváros igazán nagyon szép, középkori is, német is, teljesen képeslapra való. Persze akkor is zuhogott az eső, úgyhogy teljes szépségében még nem sikerült megcsodálnom, de talán majd holnap.
