Nos, én is körülbelül így érzem magam. Meg hulla fáradt vagyok. Ma délután háromra már olyan állapotban voltam, mint otthon egy egész estig tartó ELTE – Corvinus vesszőfutás után. Eseménydús napom volt.

Reggel a biztosítóban kezdtem. Mivel én EU-s állampolgár vagyok, ezért nem kellett külön német biztosítást kötnöm, de minderről kellett bizonyítékot szereznem egy német biztosítótól. Auf Deutsch. Persze ezt nem akarom eget rengető hőstettnek beállítani, mert a valóságban nehezebb volt odatalálni, mint aztán megszerezni az igazolást. Bár... körülbelül öt percet azért nyökögtem, míg a közös megértésnek olyan fokára jutottunk, hogy kaptam egy ilyen igazolást. Nade. Utána egyetem.

A heidelbergi egyetem TO-jának egy egész épülete van. Belülről meg olyan, mint a BTK-s TO egy indexleadási napon, annyi különbséggel, hogy itt a tolongó diákok fele színes bőrű. Ja, meg van sorszámhúzás. De az információáramlás hasonlóan hatékony, vagyis semennyire. Az sem segít sokat, hogy a nemzetközi diákokért felelős részlegen is csak német TO-szaknyelven van kiírva minden, tehát az átlag halandónak, pl. nekem esélye sincs. Ahogy néztem, a többieknek sem volt, kivéve egy arab srácot, akinél volt egy kéziszótár és így tájékoztatott bennünket, hogy 15 perce egy üres iroda előtt állunk sorba. Sebaj, jobb későn rájönni, mint soha. Főleg, hogy az is ki volt írva ezen a rejtélyes nyelven, hogy délután lesz ügyfélfogadás.

Gondoltam, azt a hátralevő két szép őszi napfényes órát eltöltöm városnézéssel, meg újságolvasgatással (reggel vettem egy Spiegelt, hogy jobban beolvadjak, de hamar meg is bántam, mert az újság mocsok drága is volt meg dög nehéz is, aztán cipelhettem egész nap) . Az Akademisches Auslandsamt bent van az óváros közepén, úgyhogy nem is kellett messzire kóricálni, hogy igazán szép dolgokat lássak. Röviden vázolnám a helyzetet: vannak fenyőerdő borította hegyek körben, amik jól néznek ki, meg mindig ülnek rajtuk helyes kis felhők meg van egy vár is. Aztán a várost kettészeli egy folyócska, a Neckar (a németek nyilván nem hallottak a magánhangzó-harmóniáról, de mindegy), amin vannak jópofa régi hidak, meg az egyik partján szép régi villák, a másikon meg a középkori városmag. Itt van továbbá a világ leghosszabb sétálóutcája meg rajta szerintem a négyzetméterenként számolt legtöbb ázsiai turista is. Amúgy tényleg nagyon szép a sétálóutca is, de nekem még jobban tetszenek a róla nyíló kis utcácskák, amik picik, macskakövesek és tele vannak muskátlival. Szóval szállítják az elvárt és előírásos középkori hangulatot. Sok és nagy templom is van, úgyhogy az ember mindig tudja, ha épp dél van. Tehát épp ezen a környéken sétálgattam, mikor megkért egy középkorú, magányos férfi, hogy készítsek róla fotót. Aber natürlich, vár a háttérben, szökőkút és férfi az előtérben. Minden szép, minden jó. Arra mondjuk nem számítottam, hogy pillanatokon belül az egész élettörténetét meghallgathatom. Ugyanis arra gondolt, hogy ha én is egyedül vagyok, meg ő is egy magányos geológus Teheránból, akkor elmeséli, mi a helyzet vele. Amúgy tényleg elég érdekes volt, mert hogy ő alapvetően iráni, de a forradalom után lelépett és Heidelbergben lett valami ásványokkal foglalkozó szakember, aztán dolgozott Ausztráliában 15 évet és most Washington DC-ben dolgozik egy német cégnél meg hobbiból tanít az egyetemen és azért jött vissza részben Heidelbergbe, hogy meglátogassa régi barátait az Akademisches Auslandsamtnál. Kicsi a világ. Aztán kérdezte, hogy én mit csinálok. Kicsit félve hozakodtam elő a kis életemmel, főleg, hogy a némettudásom amúgy is meglehetősen gyatra, meg az első mondatom után rám is dörrentett, hogy mit képzelek, hogy csak fél évre jöttem, hisz annyi idő alatt meg sem lehet tanulni németül. Nem akartam neki mondani, hogy nekem egész eddigi életemben sem sikerült és most sem látok rá szinte semmi esélyt, de nem is hagyott szóhoz jutni nagyon. Körülbelül fél órát edzett az élet viharaira, jó tanácsokkal látott el ausztrál olajipari cégek állásinterjúira, majd mondta, hogy megy a vonata és elhúzta a kis bőröndjeit a macskaköveken.

Én egy kicsit földbe gyökerezve és/vagy döngölve maradtam a téren, de hamar visszatértem természetes környezetembe, a tanulmányi osztály csendes kis poklába. Mivel fél órával nyitás előtt mentem, ezért harmadikként iratkozhattam be egy hadaró német lánynál. De büszke vagyok, mindent megszereztem, mindent megtudtam, csak a végén úgy éreztem, mintha az agyam helyén egy kifacsart citrom lenne. De legközelebb csak februárban kell őt látnom, addigra meg remélem, én már gyorsabban fogok beszélni, mint ő. Megkaptam az itteni diákigazolványom, ami egy szuper multifunkcionális kis kártya, a világon valaha készült legelőnytelenebb fotómmal rajta. De egyébként lehet rá tölteni pénzt és aztán azzal fizetni a menzán, a kávézókban, az egyetemi nyomtató helyeken és azzal kölcsönözni a könyvtárban is. Egyszóval menő!

Sőt, új ismerőseim is lettek. Mellettem iratkozott be egy lány, akinek ugyanaz a lakcíme mint nekem, vagyis ugyanebben a koliban lakik, csak pár szinttel lejjebb. Kint találkoztunk még pár lánnyal ugyaninnen és aztán együtt ebédeltünk a menzán. Mind nagyon jól beszélnek németül, de annyira nem türelmesek, hogy megvárják, míg én kinyögök valamit, tehát nem hiszem, hogy nagy barátnők leszünk, de azt legalább megtudtam tőlük, hogy hol kell bérletet venni a helyi közlekedési járművekre.

Meg is vettem potom 145 euróért. Nem baj, legalább vége a bliccelés stresszes időszakának. Ezután el is köszöntem a lányoktól, mert azt hittem el tudok még intézni valamit az egyetemen, de aznap először csúfosan hagytam magam elzavarni, úgyhogy inkább haza is jöttem. Persze azért menet közben még nyitottam egy bankszámlát és átutaltam az ehavi lakbéremet. Auf Deutsch. Eddigre már olyan állapotban voltam, mint egy húzósabb vizsgaidőszaki napon szoktam lenni. Nagyon durva, hogy mennyire lefáraszt ez az állandó koncentrálás. Alapból sem értem problémamentesen a folyékony, anyanyelvi gyorsaságú németet, de ezek a tájszólások, az állandó háttérzaj stb. alaposan próbára tesznek. Biztató azonban, hogy még semmi olyat nem vettem meg, nem iratkoztam be rá, nem adtam el etc., amit nem akartam. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert délután elmentem a Lidlbe és annyira megörültem, hogy olyan dolgokat lehet kapni, mint otthon, hogy vettem egy csomó tök fölösleges dolgot. Most van itthon egy kiló répa a csokor retek és üveg kávé mellett. Kést és bögrét mondjuk nem kaptam, tehát egyelőre mind biztonságban vannak. A mai nap nagy híre ezen kívül, hogy kitakarítottam. Sajnos sokkal kevesebb mocskot sikerült levakarni a bútorokról és a padlóról, mint arra számítottam, ami azt jelenti, hogy a szobám alapvetően van ennyire megviselt állapotban. Nem baj, legalább jobban tükrözi jelenlegi szellemi és lelki állapotomat is! Most megyek, mert még csomó online egyetemi elintéznivalóm van, Juppí.