Heidelbergi félévem

Most buszozok haza az utolsó nagy németországi kiruccanásomról, úgyhogy még melegében vetem képernyőre az élményeket, ezért azt hiszem, kicsit szószátyárabb is leszek a szokásosnál.

Na de kezdjük az elején. Tomival arra jöttünk rá, hogy maximum (de az már tényleg nagyon a vége) két hetet bírunk ki egymás nélkül, így kénytelenek voltunk újra tenni egy lelki egészségügyi kirándulást Berlinbe.

Nekem pénteken már egyáltalán nincs tanítás, így reggel indultam busszal Heidelbergből, ahol tíz fok volt és szakadt az eső. Mikor kilenc órával később leszálltam a buszról, Berlinben mínusz tíz fok volt és az útra volt fagyva a hó. Meglepetés. Egyébként a buszút alapvetően csak nyolc órás lenne, de a pénteki német autópálya mindig a visszafogottabb arcát mutatja, és nem engedi, hogy az emberek csak úgy száguldozzanak rajta, az araszolás sokkal inkább jellemző kifejezés volna. Alapvetően nem is lett volna ezzel problémám, mert úgyis én értem volna oda hamarabb, de a busz teljesen tele volt, el sem fértünk rendesen (nekem konkrétan nem volt annyi helyem, hogy ki tudjam nyújtani a könyökömet és megegyem a szendvicskéim) és míg a hangulat eléggé megzuhant, a páratartalom az egekbe hágott. Szerencsére a viszontlátás öröme nagyjából két másodperc alatt feledtette az addigi nyomorúságokat és onnantól fogva minden nagyon jó volt.

Első este felkerestük a kedvenc berlini török éttermünket, ahol akkora kebabot lehet kapni, mint a fejem (ezek empirikus eredmények), amelyet az ember az elképzelhető legízléstelenebb környezetben fogyaszthat el. A giccses keleties festmények, művirágok, nippek és színes műbőrborítású székek nyilván fel sem tűnnének a játékgépek árnyékában, de ez alkalommal felfedeztük, hogy a falon pelyhes kiskacsákat és bébi mosómedvéket ábrázoló képek is vannak. Reméljük, nem a kebabunk alapanyagait örökítették meg ilyen módon.

Másnap nyakunkba vettük a várost és belevetettük magunkat a kultúrába. A helyi McDonald's erőviszonyok felderítése után megnéztük a Pergamon-múzeumot. Mind a kettőnknek nagyon tetszett, igazából elég hatásos, hogy belépve az embert az az Istár-kapu fogadja, ami már ötödik osztály óta kacsingat minden ókori töri tankönyv borítójáról az ember gyermekére. Ami egyébként élőben sokkal nagyobb. Meg jobban is néz ki. Nekem talán ez tetszett a legjobban, Tomi Milétosznak a múzeumban felépített főterére szavazott inkább, a Pergamon-oltárt meg megnéztük, ha már egyszer erről van elnevezve az egész múzeum, de azt azért egyikünk sem akarta volna hazavinni. (A másik kettővel kapcsolatban mindez azért felmerült.) Végignéztük még az asszír/babiloni/mezopotámiai/valamilyen ókori keleti kiállítást, ami mint látható, roppant mély nyomokat hagyott bennem. Az iszlám művészet évszázadairól is volt egy kiállítás, ami nagyon szép volt, de engem annyira lekötött, hogy a kalligráfiákból felismerjek egy-egy betűt, hogy a különböző szőnyegeket meg dísztárgyakat nem tudtam annyira értékelni, mint egyébként lehetett volna. Egyébként mindenki megnyugtatására mondanám, hogy voltak a Mogul-kori Indiából is miniatúrák, úgyhogy azok megtalálása és a feliratok elolvasása után helyreállt a lelki békém. Ez azt hiszem, nem csak engem töltött el megnyugvással, mert addig azért Tomi is kapta a kiképzést az arab ábécéből és szerintem többet tudott meg róla, mint valaha is akart.

A múzeum után még igazán nagy terveink voltak, nagyot akartunk sétálni a városban, megkeresni a kedvenc helyeinket, satöbbi. Ehelyett az első kávézóban kerestünk menedéket, mert egyrészt annyira hideg volt, hogy körülbelül három utcasarkot tudtunk megtenni (bár azt is könnyezve és szitkozódva – már persze ami engem illet), másrészt meg teljesen kinyuvadtunk a nagy kulturálódásban. Némi mandulatortával feltöltekezve és tömegközlekedési eszközökkel a lehető legközelebbre jutva becserkésztük a Checkpoint Charlie-t, az egyetlen megmaradt berlini határátkelőt. Nagyon hangulatos, meg itt még jobban érződik az időutazás-jelleg, ami egész Berlint jellemzi és valahogy tapinthatóvá teszi az egész huszadik századi történelmet. Valószínűleg még jobban megérintett volna a dolog, ha nem fagy az arcunkra a mosoly. Így viszont nagyobb eredményként könyvelem el, hogy sikerült kicsi páromat meggyőznöm arról, hogy a füleire még később is szükségünk lesz, aminek érdekében a füleinek meg itt és most szüksége volna egy sapkára. Nem tudom, hogy ez egyébként mennyire az én érdemem és mennyire a mínuszoké, de végül túl vagyunk életünk első közös férfiruha-vásárlásán, ami engem igazán szórakoztatott... hát őt szerintem annyira nem, pedig én próbáltam lelkesítő és konstruktív lenni. Persze lehet, hogy a sapkákhoz való eltérő hozzáállásokat a férfiak a Marsról, a nők pedig a Vénuszról hozták, mert több hasonló párt is láttam a boltban, ahol a férfi őszinte és mély kétségbeeséssel tűrte, hogy különböző sapkákat nyomjanak a fejébe. Természetesen mi idáig azért korántsem süllyedtünk, Tomi hősiesen és egyedül próbált, én meg a háttérből emlékeztettem az időjárási viszonyokra minden egyes hamvába holt kísérlet után. Különben is csak az számít, hogy a végén mindenki elégedett volt, reményeim szerint főleg a szóban forgó fülek.

Ezután sétálgattunk még kicsit a városban: újra megnéztük a Holokauszt-emlékművet, elmentünk a Potsdamer Platzra, de sajnos ezt csak úgy lehetett megvalósítani, hogy félóránként betértünk egy-egy plázába kiolvasztani az arcunkat, mert addigra a helyzet tényleg kritikussá vált. Vacsorázni viszont kicsit messzebbre mentünk, kimetróztunk Neuköllnbe, Berlinnek a bevándorlók által lakott negyedébe. Állítólag nagyon durva gettós részei is vannak, de mi csak abba a részbe mentünk, ami viszonylag még menő és hipszter és multikulti. Mondjuk a multikulti résszel azért vitáznék, mert itt leginkább csak egy kultúrához, méghozzá a törökhöz kapcsolódó boltok, szórakozóhelyek és éttermek voltak. Mi persze ennél nagyobb izgalmakra vágytunk, ezért egy szudáni étterembe mentünk, ahol húst kaptunk hússal (illetve én kaptam egy darab sült répát is, ami amúgy nagyon finom volt) meg egy szudáni térképet és a Magyarországon hozzáférhetetlen élményt. Ezután még beültünk koktélozni a világ legbizarrabb szórakozóhelyére, ami konkrétan úgy volt berendezve, mint egy karibi tengerparti koktélbár, azzal a különbséggel, hogy szerintem ott a pálmafák nem műanyagból vannak és nem tekernek rájuk vörös karácsonyfaégőket. De például a padló itt homokkal volt felszórva, a pincérünk pedig körülbelül két méter magas volt és három arcpiercinget számoltam rajta első nekifutásra, de mindez elhalványult amellett, hogy a fél haja fekete volt, míg a másik fele szőke... Na mindegy, az egész hely valami elképesztően bizarr és ízléstelen volt – természetesen én választottam, és nagyon tetszett is. Mondjuk a koktél szörnyű volt, de az élmény kedvéért szerintem simán megérte.

A vasárnap ismét a fagyhalál elkerülésének jegyében telt. A terveinkből semmit nem valósítottunk meg, hanem eszméletlen spontánok voltunk és nagyon jól is sikerült minden. Az első megálló egy olyan templom volt, amit a második világháborúban teljesen szétbombáztak, és aztán nem is hozták rendbe, hanem berendezték múzeumnak. Nagyon vicces volt egyébként, hogy annak ellenére, hogy a koncepció szerint nincs felújítás és restauráció, ehhez képest a templom épp be volt csomagolva kívülről, mert zajlanak a felújítási munkálatok, hogy a romok igazán szépen legyenek romosak. Ezután amúgy kezdett már kicsit sok lenni ebből a nagy német szembenézésből meg önostorozásból, mikor még az S-Bahn megállóban is különböző koncentrációs táborok vannak felsorolva, mint állomások. A történelem ekkora dózisban azért már néha kicsit megfekszi az ember gyomrát, főleg ebéd előtt. Azért még megnéztük a brandenburgi kaput, meg a parlament felé is elsétáltunk. Itt feltűnt, hogy most kivételesen nincs is sor, gondoltuk, bemegyünk akkor mi is. Természetesen a kását azért nem eszik olyan forrón, regisztrálnunk kellett, minekutána kaptunk egy névre szóló meghívólevelet. Egészen pontosan az állt benne, hogy Tomit, a csoportvezetőt, és engem, a csoportot sok szeretettel várnak a Bundestagba két órával későbbre.

Addig bekukkantottunk még egy másik múzeumba is, ami egy hatalmas dómban berendezett interaktív kiállítás volt a német parlamentarizmus történetéről. Na hát azt hiszem ez volt Tomi mogul miniatúrakiállítása, itt ő érezte magát igazán elemében. Sajnos annyira sok időnk nem volt körülnézni, mert sietnünk kellett vissza a parlamentbe, de amit láttunk, az igazán érdekes volt még laikus szerénységem számára is. Azonban laikus szerénységem hasa ekkorra már akkorákat korgott, hogy biztosra vettem, hogy a Bundestag security checkjén nem fognak keresztül engedni, ha ilyen hangeffekteket produkálok, ezért kénytelenek voltunk megetetni engem. Az utóbbi idők egyik legfinomabb és legforróbb pizzáját sikerült elköltenünk a Checkpoint Charlie árnyékában, minek köszönhetően sokkal elégedettebben, ámde egy bazi nagy égési sebbel a szájpadlásomon folytathattam a kalandokat. A Bundestagban már valóban sok szeretettel várták csoportvezetőmet. Miután még a kávéspoharamba is belekukkantottak a biztonsági őrök, felvittek bennünket a parlament üvegkupolájába, hogy onnan nézhessük meg az egész várost. Ha 1) nem lett volna tök sötét, 2) nem borította volna fagyott hó az üveg nagy részét, biztos többet láttunk volna abból, amiről az audioguide magyarázott, de azért így is nagyon jó volt.

Az esti szórakozásunknak sajnos betett viszont a német kultúra. Egyetlen hangulatos helyet találtunk ugyanis a hostelünk környékén (továbbmenni kockázatos lett volna, mert séta közben már így is a szibériai hadifogság merült föl, mint beszédtéma), de ott is csak a belső teremben volt már hely. Ott pedig épp a Tatort ment, ami egy olyan német bűnügyi sorozat, ami érthetetlen okokból már évtizedek óta hihetetlen népszerűségnek örvend itt. Olyannyira, hogy Heidelbergben is az megy minden vasárnap este a legtöbb szórakozóhelyen, és a fiatalok nagy csoportokba verődve izgulják végig egy-egy sör mellett az aktuális epizódot. Hát... mi annyira nem izgultunk, maximum azért szurkoltunk, hogy minél hamarabb vége legyen. Mindenki igazán csúnya ebben a sorozatban és a legtöbb jelenet egy rendőrörsön játszódott, ahol a csúnya szereplők nagyon mély gondolatokat osztottak meg egymással. Ezek közül csak azokat nem értettük, amelyek a cselekmény szempontjából kulcsfontosságúak voltak. Az epizód végén az egyik csúnya főszereplőt megverték, amitől még csúnyább lett, de a főcím idején már boldogan mosolygott, úgyhogy gondoljuk, megoldódott az ügy. Bravó!

Ma viszont már fájdalmasan hamar megint el kellett válni egymástól, ami egyébként is valami igazán borzasztó dolog, de úgy, hogy még a hó is szakad, valahogy még sokkal szomorúbb. Most végtelen mennyiséget tudnék produkálni ifjú Werther szenvedéseiből itt, de nem fogom megtenni, mert megérkeztünk Heidelbergbe, ahol már megint hét fok van és szakad az eső. A német időjárás igazán huncut dolog.

A hét második felében jelentkezem még, mert más izgalmak is történtek, csak azokat még nem volt időm megírni, meg nem is akarok Háború és béke terjedelmű blogbejegyzéseket produkálni. Puszi mindenkinek!

Gondolom, mindenkit foglalkoztat, hogy hogyan sikerült a prezentációm hindin: hát egyszerűen remekül! Konkrétan elaludtam és lekéstem róla.

Az egész történet iróniája egyébként már az előtte levő napon kezdődött, amikor urdu órán a másik lány (igen, újabban már csak ketten vagyunk) elnézést kért, hogy nem volt előző héten, de mondta, hogy rútul elaludt. Én meg elgondolkoztam rajta, hogy hogy a szöszben lehet elaludni egy olyan órát, ami negyed 10-kor kezdődik... Az élet pedig rákoppintott az orromra és figyelmeztetett, hogy csak ne ítélkezzek olyan elhamarkodottan.

Előző nap megint jó sokáig skype-oltam is, aztán meg még olvasgattam a szakdogámhoz. Tök izgalmas témát találtam ki, amihez igazán remek szakirodalom is van, és este egyszerűen annyira belefeledkeztem, hogy fél három volt, mire eszembe jutott, hogy aludni is kellene. Az ébresztőm meg valamiért egyáltalán nem is szólt reggel, csak arra ébredtem, hogy világos van, ami baromi rossz jel, mert az mostanában 8-nál előbb nem szokott bekövetkezni.

Persze háromnegyed 9 volt: konkrétan 3 perccel azelőtt keltem, mielőtt az utolsó olyan villamos elment, amivel még lett volna esélyem beérni. Gyors mérlegelés után rájöttem, hogy az 5 percre levő villamosmegállót már akkor sem érem el, ha pizsiben loholok az előadásszövegem nélkül, úgyhogy innentől fogva tulajdonképpen nem láttam okát, hogy ne a legnagyobb lelki nyugalommal készülődjek. Írtam a tanárnak, aztán összeszedtem magam és egy elegáns háromnegyed órás késést produkálva bekocogtam. Előző nap beszéltünk arról Liuval, hogy ő nem is nagyon fog készülni az órájára, mert úgyis én fogok beszélni sokat. Épp izzadt tehát, mikor beértem az órára. Még kabátban és sálban voltam, mikor megkaptam tőle a szót. Ezek alapján arra következtetnék, hogy tényleg nem készült.

Az előadásomra egyébként nem nagyon érdemes több szót vesztegetni, egy fotót szeretnék még megosztani. Ő Rádzséndra Jádav, az ő egyik esszéjét kellett prezentálnom.

A fotót a többieknek is megmutattam az előadás elején, szerintem az volt az utolsó pillanat, amit még tudtak élvezni, az óra többi részében ugyanis a személyes társadalmiság és az individuum és szociális környezetének fel nem bontható dualizmusáról és egységességéről beszéltem. Kifejezetten közönségbarát téma. (Egy fiút konkrétan láttam kicsit bealudni, de a többieket sem sikerült azért annyira felvillanyozni.)

A sikert megünneplendő este a litván barátnőmmel meg egy olasz lánnyal elmentünk étterembe. Persze azért annyira ez sem volt egyszerű. Ők nézték ki a neten azt az éttermet, ahová mentünk és ahol a Flammkuchent, a környéken is népszerű elzászi specialitást kínálják. Nem is drága, cserébe nincs is a városban. Tehát húsz percet buszoztunk, mire megérkeztünk a faluba, ahol étteremnek nyoma sem látszott. A Google útvonal-tervezőjének egyetlen instrukciója volt számunkra: 500 m Richtung Felder. Ez persze amúgy is nagyon biztató, de ráadásul a vaksötétben mi még csak mezőket sem láttunk, aminek az irányába elindulhattunk volna. Megkérdeztük az egyetlen embert, aki arra járt. Ő azt mondta vágjunk keresztül a körforgalmon (legalábbis utólag ezt gondoljuk, mert azt nem értettük, hogy mit mondott, de később keresztülmentünk egy körforgalmon), majd haladjunk el a kis állatok mellett, menjünk be az erdőbe és ott lesz. Richtung Felder.

Tényleg voltak kis állatok ólban. És tényleg bementünk az erdőbe is. És szerencsére tényleg volt étterem is, bár az oda vezető utat nem igazán tudom, hogy kinek szánták. Valószínűleg csak dzsippel ildomos érkezni.

A Flammkuchen egyébiránt nagyon finom. Olyan, mint egy nagyon vékony, kemencében sütött lángos pizzafeltéttel. Szóval fincsi. Jó sokáig maradtunk is, csak tíz óra körül kezdtünk szedelőzködni. Szerencsésen vissza is találtunk a buszmegállóba, ahonnan aznap nem indult több busz. Hogy csütörtök este nyolc óra után a németeknek miért nincs már igényük közlekedni, azt el nem tudom képzelni, de elég is a történethez, hogy nekünk azért lett volna. Már épp az utolsó centecskéinket számolgattuk, hogy egyáltalán tudunk-e taxit hívni, mikor szerencsére ismét arra jött valaki, akitől megtudtuk, hogy van valami megálló nem olyan messze, ahonnan még járnak dolgok. Körülbelül ennyit sikerült dekódolnunk abból, amit magyarázott, de végül sikerült megtalálnunk egy vasútállomás-szerűséget, úgyhogy viszonylag egyszerűen haza tudtuk szállítmányozni Flammkuchen-evésbe belefáradt kis testecskéinket.

A másnap ehhez képest valahogy nagyon borzasztó volt. Semmi nem sikerült, semmihez nem is volt kedvem. Gyönyörűen ragyogott a nap, volt vagy tizenöt fok és az egész város tele volt boldog párokkal és nagy baráti társaságokkal. Én meg akkor még nem is nagyon találkoztam emberrel aznap, de cserébe már elolvastam tíz olyan novellát, ami az indiai függetlenséget követő hindu-muszlim zavargások áldozatainak személyes tragédiáiról szólt... Nem tudom, valahogy mindentől csak minden sokkal rosszabb lett. Gondoltam, földobom magam egy kávéval a Mensán. Közben írt Tomi, hogy skype-oljunk, mert ő most kicsit lazítana a tanulás közben. Abban a pillanatban, amint megláttam a videochaten, valahogy eltört a mécses és hát... elkezdtem bőgni, mint a szamár. De úgy tényleg. Szegénykémre szerintem totál frászt hoztam, főleg, hogy azt hiszem, még ki is nyomtam. Több szinten is borzalmasan ciki volt az egész, de a szituáció akkor lett még szürreálisabb, amikor három német nyugdíjas is megjelent a színen. Én addigra annyira már összeszedtem magam, hogy visszakapcsolódtam a skype-beszélgetésbe, de azért még mindig szemmel láthatólag hüppögtem, fújtam az orrom és vörös volt a fejem, aki arra járt, szánakozva meg is nézett. Ehhez képest egyszer csak azt vettem észre, hogy az elhagyatott kis asztalomhoz leült még két bácsi és egy néni. Elővettek egy nagy pakli kártyát és kicsit üvöltve megbeszélték, hogy ki hozzon kinek kakaót (!) és berendezkedtek egy szokásos péntek délutáni kártyapartihoz. Kedélyesen elüvöltöztek egymással és a mai napig el sem tudom képzelni, hogy engem észre se vettek vagy csak úgy gondolták, szenvedjek máshol. Az egész egyébként több szinten is fura, mert délután fél négy fele már körülbelül 60 üres asztal volt a menzán és mondjuk 3 volt foglalt... a másik meg az, hogy tényleg hangosan és feltűnően sírtam. Na mindegy, egyébként tényleg igazuk lett és hamar feladtam. Meg persze Tomi is hipercuki volt (mint mindig) és egykettőre összekapart, sőt a továbbiakról is rendelkezett, rábeszélt, hogy az otthon kuksolás helyett mozduljak ki.

Így hát az afgán barátnőmmel elmentünk egy vízipipa-bárba. Szeretek vízipipázni, mert tök jó illata és hangulata is van az egésznek, főleg akkor, ha olyan vízipipa-bárba megy az ember, amit tényleg egyiptomiak vezetnek. Nagyon szép meg igényes volt az egész és a lánnyal is tök jót beszélgettünk (németül!), aznap is jó későn értem haza. Aztán persze még Skype (mert anélkül azért nem az igazi az este), több mint természetes, hogy másnap reggel nem igazán reagáltam az ébresztőmre 5:30-kor, csak valamikor negyed 7 fele. Tényleg 10 percem volt elkészülni és elérni a villamosomat, mert szombat reggel 7-kor indult az erasmusos kirándulóbusz Bambergbe, a csodás heidelbergi közlekedési rendszer meg nem kínál valami sok opciót, reggelente óránként egy villamos jár erre. Tehát motivált voltam eléggé, és így rögtön reggel le is tudtam... a heti edzéstervet azt hiszem. De elértem a villamost is, a buszt is, a kirándulás meg nagyon jó volt. Bamberg Bajorország északi részén van, és az egész óváros a világörökség része egy pár éve. Tényleg nagyon szép is volt minden. A belváros főleg barokk, de vannak tipikus középkori részei is, és hát persze gyönyörűen fel van újítva az egész. Nekem különösen az a környék tetszett, ami a folyópartra épült. Vijával hosszasan merengtünk azon, hogy mennyire kellemes lehet nyaranta a folyó fölé nyúló teraszokon kávézgatni, és arra jutottunk, hogy ha valamelyikünk egyszer egy ilyen bambergi ingatlanhoz jut, majd meghívja a másikat kávézni.

Vele, meg két francia lánnyal ebédeltem egy „tipikus bajor sörfőzdében”. Az autentikusságot illetően vannak fenntartásaim, mert egyrészt ugyanez az étterem van a bambergi szórólapokra is ráfényképezve, másrészt pedig az étteremben a visszatérő dekor a Dávid-csillag volt mindenhol – majd pedig egy akkora darab malacsültet tettek le elém, mint a ház specialitását, hogy szinte meg sem bírtam enni. (Azért sikerült, Tomi büszke lett volna rám.) Délután mi, a renitens kelet-európaiak ellógtuk a második idegenvezetést és inkább megnéztük a belváros maradék részét és egy igazán zseniális kávéval és sütivel próbáltuk feledni az ebéd megpróbáltatásait. Most visszaolvasva igazán élvhajhász hétvégém volt, de... Hát, nincs mentség, élvhajhász hétvége volt. Sebaj, holnaptól vissza a dolgos hétköznapokhoz. Holnap tényleg nekiállok mindennek! Tényleg.

Visszatértem heidelbergi száműzetésem utolsó részletének letöltésére, és úgy gondoltam, hogy a második itt töltött estémen jelentkező frusztrációmat, honvágyamat és magányomat blogírásba fojtom. Főleg, hogy amúgy is eljutottak hozzám a különböző reklamációk azzal kapcsolatban, hogy nem frissítettem. Mentségemre szóljon, hogy... lusta disznó vagyok. És egy csomó bejegyzést elkezdtem, majd félbehagytam. Egy idő után egyszerűen túl sok mindent kellett volna bepótolni ahhoz, hogy még motivált legyek belekezdeni. Na mindegy, majd szép lassan behozom a lemaradást. Vagy nem.

De vissza a jelenbe. Szombaton (január 11-én) érkeztem és február 16-ig maradok. (27+8-at kell még aludni). Lelkesedésem kitörő. Igazából ez alatt az otthon töltött három mennyei hét alatt el is feledkeztem a nyomorúság azon dimenzióiról, amelyek idefelé és itt vártak rám.

Kezdődött minden a vonaton. Azt mondják, hogy Magyarországon egyre kevesebb a gyerek, nem? Szerintem ez azért van, mert mindannyiukat Németországba hozzák a szüleik. Vonattal.

Az egész családom és még életem párja is kikísértek az állomásra (Sanya bevallása szerint azért, nehogy a vonat másik végén leszálljak és a nyakukon maradjak), remek érzés volt tehát hátrahagyni őket a peronon. Mindezt tetézte az embernagyságú bőröndöm, amivel rögtön felszállás után át is rendeztem egy ember felkar-könyök-alkar szerkezetét. De az igazi beteljesülés érzése akkor jött el, mikor tudatára ébredtem annak, hogy a jegyem egy amis klán mellé szól. Végül kiderült, hogy csak három kisgyerekük volt, de esküszöm, sokkal többnek tűnt. A következő tíz-tizenegy óráról nem szeretnék nyilatkozni. Szerintem annyira hangosan hallgattam a zenémet, hogy maradandó halláskárosodást szenvedtem.

Mannheimban éjfélkor szálltam le, és rögtön a délnémet szombat éjszaka kellős közepén találtam magam. Mondanom sem kell, hogy a partihangulat egészen Heidelbergig kitartott (és remélem, azt sem kell mondanom, hogy most nem az én partihangulatomról van szó). Heidelbergben két S-Bahn megálló is van, az egyik viszonylag közel van a helyhez, ahol lakom, de cserébe annyira elhagyatott is, a másik meg maga az állomás, ami messzebb van, de mindig vannak emberek a környékén. Természetesen az éjszaka közepén hulla fáradtan tökre beparáztam a részeg, rossz arcú emberektől és nem mertem leszállni a közelebbi megállónál, hanem elmentem az állomásig. Ahol a részeg fiatalokon kívül egyetlen személyt láttam: egy papucsban és nagykabátban, hóna alatt csincsillával körbe-körbe futkosó ázsiai származású hajléktalant. Azt is láttam ezen kívül, hogy az egyetlen éjszakai busz, ami hazavinne, rohadtul nem onnan indul. Mondanom sem kell, Tomit körülbelül egy hónappal korábban hívtam telefonon, mint arra számított volna szerintem. De a krízist ismét megoldottuk és viszonylag rövid úton hazaértem. Mindenki megnyugtatására megjegyezném, hogy szerencsére a csincsillás arc is erre lakik. Már ha lakik valahol. De mindegy is.

Egyetlen dolog volt Heidelbergben, amit aznap este viszonylag vártam. Egy doboz különlegesen finom vajkrém, amit még a távozásom előtt szereztem be előrelátó módon. Igazából miközben a mamutbőröndömet cincáltam föl az öt emeleten keresztül, már végig arról fantáziáltam, hogy ez a vajkrém hogyan fog lágyan és selymesen szétterülni azon a friss házi kenyéren, amit anyukám csomagolt nekem... Gyorsan siettem is a hűtőhöz, de nem lett volna annyira sürgős a dolog valószínűleg.

Én azért úgy gondolom, hogy várt rám egy darabig. Hősiesen ki kellett, hogy tartson egy ideig. Aztán mikor se karácsony, se szilveszter után nem jöttem, de még vízkeresztkor se, akkor kezdhette magát elhagyni. Először csak kis penészborostát ereszthetett. De mikor látta, hogy erre sem térek vissza, igazán megzuhanhatott és egy gigantikus penészszakáll növesztésével fejezte ki megvetését és elhanyagoltságát. Az őt körülvevő gonosz világon is bosszút akarhatott állni szerintem, mert az egész hűtőt átható penészszaggal lepte be. (Gondolom, a szinten megsokszorozódott a népszerűségem a távollétemben.) Szóval ő is cserben hagyott.

A vasárnapom igazán eseménydúsan telt. Délben keltem, majd néhány órát tanultam, miközben mindent megettem, amit anyukám és nagymamám csomagoltak, majd némi olvasnivaló társaságában kicsit bevackoltam az ágyamba tanulgatni. Hat órával később, fél tizenegy körül Tomi kétségbeesett hívására keltem. Tulajdonképp addigra már nem volt benne biztos, hogy még élek. Nem is csodálom egyébként. Megpróbáltam megnyugtatni, majd megmostam a fogam és... visszafeküdtem. Nem okoztam nagy törést a bioritmusomnak. És a szervezetem reggel sem tiltakozott a kávé ellen. Nem tudom, mennyire lehetek nem kipihent, de ez azért egy kicsit aggasztó.

Szerencsére a mai nap helyrerázott, már megint zuhogó esőre, mások zuhanyzásának és gargalizálásának hangjára keltem, kicsivel később 25 percet álltam sorban a boltban, majd belevetettem magam a hétfői heidelbergi forgalom sűrűjébe, ami egy átlagos napon is ki tudja csinálni az embert, nem csak akkor, mikor amúgy sem érzi magát frenetikusan...

Na mindegy, amúgy történtek ma jó dolgok is, például találkoztam Vijával, a litván barátnőmmel. Nagyon jót beszélgettünk annak ellenére, hogy még mindig nem tudunk németül, ugyanis szerencsére ez egyikünket sem zavarja, tök jól elvagyuk. Ha minden igaz, nyáron jön is látogatóba Pestre, addigra remélem, már a filozófiáról is fogunk tudni csacsogni, nem csak a fiúkról. (Mellesleg most is szoktunk, de azért néha a jelbeszédet is igénybe vesszük.) Délután, a könyvtárban még Samanthával, az afgán barátnőmmel is találkoztam, aki megnyugtatott, hogy semmit nem hagytam ki azzal, hogy elutazásom estéjén nem vettem részt a tanszéki karácsonyi bulin, mert a) fizetni kellett a kajáért és a piáért is, b) ennek ellenére mindenki tajt részeg volt fél óra elteltével, c) a zenelejátszó sem működött, és d) az egész tanszék legbüdösebb férfiembere szórakoztatta őt egész este (és mivel ő volt az egyetlen, akit ismertem volna, valószínűleg rám is ugyanez a sors várt volna). Tehát jó döntést hoztam. Ismét.

Most is ezt teszem, megyek tanulni, mert csütörtökön kiselőadást tartok hindin. El kell olvasnom egy nyolc oldalas hindi nyelvű irodalomelméleti szöveget, amelyet a többiek számára is érthető formában kell prezentálnom az órán. A legnagyobb problémát egyelőre az jelenti, hogy magam számára sem tudom érthető formában prezentálni. Bár szerintem ez alapvetően Rádzséndra Jádav hibája és nem az enyém. De attól is félek, hogy erre hivatkozva nem fogok hat kreditet kapni, ezért inkább megyek is szorgoskodni. Puszi mindenkinek!

És bónuszként néhány rövidebb szemelvény a soha be nem fejezett blogbejegyzéseim közül:

„Schweinerei in Heidelberg

Ma voltam kórházban. Ennek több oka is volt. Legelsőként azt említeném, hogy lebénult a jobb arcom, vagyis nem tudom jobb oldalon ráncolni a homlokom, csukni a szememet és az arcom meg a szám se mozog ott. Szexi. Másik okként a két magyar barátnőmet jelölném meg, akik az arcproblémáim hátterében egy minimum halálos agyvérzést feltételeztek. A mindent eldöntő érv azonban Tomitól érkezett: ha elmegyek az orvoshoz, még egy nyelvvizsga-tételt begyakorolhatok. Ez már alapból is teljesen meggyőzött, de sokat nyomott a latban az is, hogy a pislogásra képtelen jobb szemem sivatagszáraz és nagyon fáj. Meg persze mindig is érdekelt, hogy mit is csinálnak a Südasieninstitut tőszomszédságában lévő Kopfklinik nevű helyen.

Most kiderült: szerencsétlen magyarokat váratnak. Este hattól fél tízig múlattuk az időnket a neurológia és fül-orr-gégészet közös várójában (a hősies magyar lányok is velem tartottak – na jó, valójában körülbelül ők lökdöstek el a rendelőig), de tökre megérte. A végére kiderült, hogy arcideggyulladásom van, nem tudni, mitől, és nem tudni meddig. A neurológus először az összes olyan reflexemet letesztelte, amivel semmi baj nem volt, majd a biztonság kedvéért a kis kalapácsával még rávágott a vérvételem helyére is. (A nővérke az első néhány szúrással nem tudott elég vért levenni, majd nem tudta elállítani a vérzést, úgyhogy most úgy nézek ki mint egy gyakorló heroinista) Aztán mondta, hogy 70%, hogy ez a rejtélyes gyulladásom van, ami 1, vagy 2, vagy 3 héten belül múlik el, de az is lehet, hogy soha. (Sic, csak németül.) Ja, meg 30% esélye van annak is, hogy az agyamban van gyulladás, amibe belehalok, szóval most levenne tőlem egy kis gerincvizet, ha nem probléma. Tényleg nem vagyok otthon orvosi dolgokban, de a Dr House-t néztem, és arra még határozottan emlékszem, hogy a gerincvíz-vételt mindig bénán szinkronizált üvöltés kísérte a tévében, így kedvesen, de határozottan tájékoztattam, hogy semmi baj az agyammal. Ő mondta, hogy ő sem ragaszkodik a folyadékvételhez, ha aláírom, hogy ha mégis meghalnék, az az én hibám volna. Fiatalság, bolondság: aláírtam. Azt egy kicsit sajnáltam, hogy az azonnali végrendelkezés lehetőségét nem ajánlották föl helyben, de lehet, hogy csak a magyar papírjaim tartották vissza őket ettől.

Miután ilyen konstruktívan megdumáltuk a dolgokat, elküldött a fül-orr-gégészhez, aki szintén a refleixeimmel szórakozott (ő konkrétan egy hangvillával kongatta a fejemet), majd megállapította, hogy makkegészséges vagyok, csak nem működik a jobb arcom. You don't say.

Igazából mindegy is, kaptam egy vagon gyógyszerre meg egy kalózszemfedőre való receptet, és mondta az apatikus neurológus, hogy ha rosszabb lenne, akkor esetleg visszajöhetek, ha van kedvem. Ha nincs változás, akkor nem kell, mert akkor nincs változás. Ja, és esetleg akkor is jöjjek vissza, ha haldokolnék. Puszi.

Amúgy azóta elolvastam néhány nők lapja café fórum oldalt, és kiderült, hogy egész szerencsés vagyok, mert nemhogy csomó embernek van ilyen baja, de a legtöbbjüknek sokkal rosszabb volt, mint nekem, és ők például még a kaját sem tudták benne tartani a szájukban. Persze lehet, hogy ez nekem azért nem is okoz gondot, mert én beletuszkolni sem tudom. Mindenesetre semmi pánik, ha esetleg nem gyógyulok meg, akkor amellett, hogy menő kalózként nyomulhatok, még az arcom egyik fele is örökké fiatalos és ráncmentes marad. Szerintem tökre megéri.

Valószínűleg jobb lenne, ha az utazásaimról mesélnék. Már két kaland-beszámolóval is lógok. Az első a holland út, a második pedig a berlini boldogság.

Kicsit mindig bajban vagyok ilyenkor, mert őszintén nem tudom, hogy mennyit mesélhetek ezekről a dolgokról. Ez mégiscsak az internet, és mivel általában látogatóba megyek utazni, vagy barátnőkkel-baráttal, tehát ezek nem csak az én „privát” élményeim, ezért sosem szeretnék a kirándulásokról semmi olyat elmondani, ami indiszkrét lenne a részemről, vagy zavaróan hathatna az útitársaim számára. Így viszont körülbelül semmit nem mesélek el soha. Szomorú. De azért most is megpróbálok valami középút-szerűséget keresni.”  Ezt sajnos azóta sem kerestem meg, de az arcideggyulladásom már elmúlt, úgyhogy jó, hogy megírtam, különben már nem is emlékeznék rá.

Egy kis magyarázkodással kezdeném a mai bejegyzésemet: tudom, hogy sokáig nem írtam, és szánom-bánom is a dolgot. De úgy állt a helyzet, hogy eleinte semmi érdekes nem volt, amiről érdemes lett volna beszámolni, aztán meg hirtelen annyi minden történt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjek neki, ezért inkább csak halogattam, most meg írhatok kisregényt. Annyira jellemző. Inkább el is kezdem gyorsan, még mielőtt újabb halaszthatatlan teendők jönnének közbe.

Még mindig jól vagyok, sőt, egyre jobban, mert most már igazán hamarosan megyek Berlinbe, ahol néhány nagyon rövid nap erejéig újra megtapasztalhatom, hogy milyen érzés az, amikor az ember gondolatai is ugyanott vannak, mint a fizikai valója. Olyan távolinak tűnik már, amikor legutóbb ilyen volt, hogy merőben újszerű élményre számítok...

De vissza a már megtörtént események sokkal prózaibb mezejére. Volt itt látogatóban a kis családom múlt hétvégén! Nagyon jó volt újra látni őket, végre egy csapásra véget ért az anyátlanság, melegruhátlanság és takarótlanság érzése, ugyanis szerencsére hoztak nekem rengeteg szeretetet, egy hatalmas bőrönd otthon felejtett cuccot (részletkérdés, hogy azóta még legalább 3 olyan dolog jutott eszembe, ami nélkül nehéz lesz félév végéig), meg végre normális ágyneműt is. Azért így mindjárt szebb az élet! Külön bónusz volt, hogy a szállodai szobájukban végre emberi körülmények között tudtam zuhanyozni is, akár naponta több, mint öt percet is. Az apró örömök az életben igazán megédesítik a mindennapokat.

Hihetetlen egyébként, hogy alig több, mint egy hónapja jöttem el otthonról, de a testvéreim egy csomót nőttek, mióta nem láttam őket. Berci már egy ideje igazi égimeszelő ugyan, de Panka is fél fejjel kisebb már csak nálam. Szörnyen hamar felnőnek – már persze ami a külsőt illeti. Aggodalomra semmi ok, ami a viselkedést illeti, továbbra is a nagyjából öt éves énünket hozzuk elő egymásból, ami nekünk igazán szórakoztató – tartok tőle, hogy a világ többi részének nem feltétlenül.

Sajnos Heidelberg nem annyira nagy eresztés látnivalók szempontjából, így a családnak eléggé kreatívnak kellett lennie a program összeállításakor. Persze az megadta az alapot, hogy a szállodájuk Walldorfban, egy szomszédos faluban volt, és míg reggelente összekapartuk magunkat (érdekes módon az én vizitem is minden nap a reggeli tájékán volt esedékes és még egy gyors zuhanyzás is belefért általában), eldöntöttük, hogy mi legyen és bepasszíroztuk magunkat a kocsiba, addigra azért általában nem kellett már olyan nagyon sok óra eltöltéséről gondoskodnunk. Körülnéztünk kicsit Heidelbergben azért: fölmásztunk a várhoz, sétáltunk az óvárosban, dőzsöltünk a Mensán, ücsörögtünk dugóban stb. De voltunk Schwetzingenben is például. Annak ellenére, hogy nincs messze, még sosem voltam ott, de igazán nagyon tetszett. Egy nagyon pici, nagyon takaros német városkáról van szó, aminek láttán nekem sokkal egyértelműbb, hogy Nyugat-Németországban vagyunk, mint Heidelbergben lófrálva. Van valami szép kastély is ott, amit mi családilag már nem tudtunk megnézni (nem sikerült ugyanis nyitvatartási időben odaérni, micsoda meglepetés), de a magyar barátnőimmel pont tegnap beszéltük, hogy valamelyik hétvégén azért szemügyre vesszük. Voltunk kirándulni még Speyerben is, meg a többiek elmentek a közelben található technikatörténeti múzeumba is, amit nagyon érdekesnek találtak, mivel kiderült, hogy egy kőgazdag német nyugdíjas magángyűjteményéről van szó, ami egy háromszintes ipari csarnoknyi luxusautót, repülőt és mindenféle drága ketyerét jelent egy izgalmas interaktív kiállítás keretében bemutatva. Én aznap a tudást választottam és a suliban pusztítottam az agysejtjeim, de erről később. Összességében nagyon jó volt újra látni őket, valahogy a városban is, meg a szobámban is jobban otthon érzem magam, hogy ők is itt voltak, de azért persze a honvágyam is nagyobb lett, miután elmentek.

Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy az itt-tartózkodásuk alatti egyetlen igazán kellemetlen eseményről beszámoljak-e, de végül úgy döntöttem, hogy muszáj. Szóval épp egy kávézóban ücsörögtünk és világmegváltó terveinkről beszélgettünk (na jó, valójában arról, hogy milyen furcsa nekem, hogy itt azt várják tőlünk órán, hogy kritikusan gondolkozzunk dolgokról), mikor odajött hozzánk két nagyon lecsúszott külsejű egyén egy sapkával kéregetni. Sanya kedvesen, ámde határozottan és magyarul mondta nekik, hogy ez most nem az az alkalom, amikor szerencsével fognak járni. Meg sem rezzent a férfi szeme, hanem megszólalt és folytatta magyarul a győzködést. Lehet, hogy szociálisan érzéketlen vagyok, de az alapján, amennyit a szomszéd asztaloknál összeszedtek, elképzelhető, hogy ezzel jobban keresnek, mint a szüleim otthon, és ez engem némileg zavar. Na mindegy.

Írok még az egyetemről is kicsit. Még mindig eléggé ambivalens érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban. Nagyon más, az nem kérdés, de azt nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben-e. Szakmailag szerintem a BA itt gyengébb, mint otthon. Azok a harmadéves órák, amikre járok nem nagyon jelentenek kihívást azon kívül, hogy németül vannak (ami persze nyilvánvalóan elég is bizonyos szempontból), de azt vettem észre, hogy az itteni képzés sajátosságainak köszönhetően a diákoknak valahogy sokkal kevésbé komplex képük alakul ki erről az egész indológia-bizniszről, mint nekünk otthon. Itt mindenki úgy választ főszakot és válogatja össze az óráit, ahogy jólesik, ezért nem ritka az, hogy valaki úgy kap Dél-Ázsia tanulmányok BA-diplomát, hogy mondjuk 1) semmit nem tud az egész országról amellett, hogy valamennyire beszél egy indiai nyelvet, 2) semmit nem tud az ország nyelveiről és kultúráiról amellett, hogy valamennyire ért az ország politikai viszonyaihoz, 3) semmiről nem tud semmit, csak szanszkrit szövegolvasásokra járt, amin állatmeséket olvastak (nem mintha bármi problémám lenne az állatmesékkel). Határozottan egyre pozitívabbnak látom azt, hogy nekünk otthon hindit és szanszkritot is kell tanulni, azt meg egyre negatívabbnak, hogy urdut csak heti egy órában lehet. Azért itt egészen más az egész megközelítés, hogy Pakisztán sincs kihagyva az indológia keretei közül. (Meg persze Dél-India sem, de az engem most sem érint egyáltalán.) De annak ellenére, hogy mennyivel jobb lehetőségeik vannak és az infrastruktúra meg a könyvtár is mennyivel jobb, az évfolyamtársaim azért nem valami nagy eresztések. Hangsúlyozom, hogy a lehetőségekhez képest. Mert amúgy meg tök cukik, meg lelkesek, csak szerintem úgy, hogy hónapokra befizeti őket az egyetem dzsajpuri hinditanfolyamokra, akár lehetnének jók is.

Viszont a BA és MA között valószínűleg történik valami, - akár még felvételi is lehet - , mert az MA-sok általában már tényleg ügyesek. Járok egy MA-s hindi szövegolvasásra is, meg újabban egy urdura is. A hindiről már meséltem szerintem: mindenki szorgalmas és lelkes, és ugyan néha egészen megdöbbentő dolgok miatt kell megállni és magyarázni, de összességében teljesen élvezhető az az óra. Az urdu hát... valószínű kicsit nagyobb fába vágtam a fejszém az optimálisnál, de akkor is végig fogom csinálni, ha kifolyik a szemem a szótárazás során. Újságcikkeket olvasunk, ami engem a szakdogám szempontjából nagyon is érdekel ugyebár (meg egyébként is izgisebb, mint egy újabb urdu 3. a tehénlepények világából), de nagyon kevesen vagyunk és rajtam kívül tényleg mindenki pakisztáni származású német. Nem, persze ez nem igaz, mert van egy echte német srác is (aki annyira nem is srác, mert jegygyűrűje van és rémisztően tálib-jellegű szakálla), aki viszont éveket élt Pakisztánban és nagyon jól olvas meg beszél is. Illetve ez sem teljesen igaz, mert ő meg annyira raccsol, hogy szerintem teljesen érthetetlen, amit produkál, de valószínűleg a hiba az én készülékemben van. Tehát ezek a körülmények. Én csak most kezdek többet foglalkozni az urduval, a némettudásom még mindig eléggé gyalázatos, de izzadni már nagyon tudok ezen az órán. De akkor is úgy gondolom, hogy ezen tényleg fogok tanulni sokat, ha nem adom föl már az elején. Azt pedig azért mégsem fogom csinálni.

Az egyetemről most csak még egy dolgot írnék meg, amit nagyon viccesnek találtam. Az egyik hindióránkon felbukkant egy középkorú vörös démon, akiről kiderült, hogy a szentpétervári egyetemen tanít hindit és most Heidelbergbe jött könyvtárazni a phd-disszertációjához. Nekünk kellett kérdéseket feltenni neki az órán, ami véleményem szerint a legkellemetlenebb dolog, amit csak csoporttal tenni lehet: bedobni közéjük egy nem is olyan közlékeny vadidegent és aztán elvárni, hogy izgalmas dolgokat kérdezzenek tőle, ráadásul hindiül. Mindegy, lényeg az, hogy tisztáztuk, hogy ki honnan és miért, mondtam, hogy én Budapestről. Következő kérdés: Marrija Négjesszi? Meg se lepődöm már az ilyesmin. Úgy tűnik, a tanszékvezetőnket tényleg mindenki ismeri széles e világon. Amin azért tényleg elcsodálkoztam az az volt, hogy mikor óra után még beszélgettünk kicsit ezzel a hölggyel, kiderült, hogy neki az összes Magyarországon kiadott magyar nyelvű hindi novellafordítás-kötete megvan, mert megkapta annak idején ajándékba. Otthon ezek már hozzáférhetetlenek, és mikor ezt mondtam, eszméletlenül elcsodálkoztak, hogy nálunk mekkora közönsége van ezeknek a könyveknek. Nem akartam őket kiábrándítani az alacsony példányszámról való infókkal, úgyhogy most a világban él két olyan indológus, akik igazán elismerő véleménnyel vannak az érdeklődő magyar olvasóközönségről.

A harmadik szokásos témakör (szabadidő eltöltése – szociális élet) említésre való eseményei közé a szombat esti litván főzőcske meg a tegnapi mannheimi kirándulás tartozik, de most már nagyon gyors leszek, mert látom, hogy egyrészt ez már a harmadik oldal, amit teleírok, másrészt meg el is pepecselem a napomat a blogolással, pedig végtelen mennyiségű urdu vár még rám... Szóval szombaton átmentem Vijához, a litván barátnőmhöz. Főzött nekem litván spenótlevest, ami bármily hihetetlenül is hangzik, nagyon finom volt, meg megnéztünk együtt egy bollywoodi filmet, amiről majd közösen kell prezentálunk hindin. Megmutatta még a halott pókját is meg a kollégiumát is. Ő egyetemi kolit kapott, ami igazából egy társasház egyik lakása. Két emeletes az ő lakásuk, amin négyen osztoznak. Mindenkinek van saját szobája, van egy nagy közös konyha meg két fürdőszoba, amiből az egyik nem működik. Annyival nem menőbb, mint az én kolim, bár persze az lényeges különbség, hogy nekik nem kell kisebb vagyont invesztálniuk a tisztálkodásba, mint egyeseknek... Na mindegy. Jól éreztem magam nagyon, szerintem tök jól megértjük egymást, meg az is szuper, hogy úgy gyakoroljuk mind a ketten a németet, hogy nem érezzük közben cikin magunkat.

A mannheimi túra már eseménydúsabb volt. A magyar barátnőimmel terveztük felfedezni a környék nagyvárosát, amit bizonyos értelemben meg is tettünk. Az időjárás errefelé mindig borzasztó. Az teljesen átlagos, hogy egy nap 16 és 2 fok között ingadozzon a hőmérséklet, süssön a nap és zuhogjon az eső. Na hát mikor mi ott voltunk, épp az eső és hideg volt műsoron, ami nem dobta fel különösebben a vasárnap délután teljesen kihalt várost. (Szörnyen katolikus ugyebár a tartományom és errefelé a fű sem nő vasárnap, de ezt azt hiszem, már említettem) Gyorsan lezavartuk az amúgy is korlátozott mennyiségű látnivalót, aztán beültünk egy étterembe melegedni. Csak a fő téren volt nyitva étterem, de ott rögtön 6-8 kebabos is, és mind tele volt muszlim családokkal. Mi kiválasztottuk a legkevésbé zsúfoltat, méghozzá azt, aminek az ajtajára ki volt ragasztva, hogy elfogadnak bankkártyát is. Miután megvacsoráztunk indulni készültünk, mert hirtelen nagyon tele lett az étterem. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a pincér már úgy takarította az asztalunkat, hogy mi még ott ültünk és ettünk, a szabadon hagyott két székre meg már odatelepedett két kedélyes török fickó is. Ekkor derült ki, hogy nem lehet kártyával fizetni. Meg az is, hogy hármunknál összesen van 9 euró készpénz. Meg az is, hogy a számla végösszege 13 euró. Totál bepánikoltunk és elkezdtünk veszekedni a pénztárossal, hogy mit képzelnek magukról, hogy kiírják az ajtóra, hogy lehet fizetni kártyával, bent meg már nyoma sincs a dolognak. Szerencsétlen ember a végén mondta, hogy jó, adjuk oda a pénzünket, ami van,  aztán csak menjünk már és hagyjuk őket békén. Szóval végül megúsztuk a mosogatást, de a diadalmas hangulatunkat aztán némileg beárnyékolta a felismerés, hogy mi voltunk a hülyék, mert nem is erre az étteremre volt kiragasztva a jelzés. Nem nagyon volt pofánk visszamenni. Szóval utólag és távolról is szorri.

Ekkor már estefelé járt az idő, gondoltuk, visszajövünk Heidelbergbe, ami körülbelül 10 perc vonattal és 20 a regionális villamossal. Épp jött is egy, amire végállomásként Heidelberg volt kiírva, fölpattantunk és még helyünk is volt! Háromnegyed óra után kezdett gyanús lenni, hogy már nem Kansasben vagyunk. Ekkor derült ki, hogy ugyan ennek a villamosnak a végállomása tényleg Heidelberg, de úgy, hogy közben tesz egy teljes kört a régióban, körülbelül másfél óra alatt. Megpróbáltuk keresni a pozitívumot, és azt hiszem meg is találtuk: ezek után senki nem mondhatja, hogy mi nem használjuk ki a régió összes közlekedési eszközére érvényes 150 eurós szemeszterbérletet! Leutazzuk az utolsó centig. Muhhaha.

Tényleg nem tudom tovább halogatni a tanulást, úgyhogy megyek, és jövő héten már a maastrichti kalandjaimról fogok beszámolni. Sok puszi mindenkinek, aki kér belőle, a többieknek pedig szívélyes üdvözletem. Az idáig olvasóknak természetesen jár a pohár sörre szóló meghívás.

Vasárnap van és az idegeim cafatokban lógnak. Egész nap utaztam, vagyis inkább különböző közlekedési eszközökre vártam, nyomorogtam a tömegben, elviseltem másokat és most szegény megviselt valómat némi skype-olással szerettem volna megnyugtatni, ehhez képest kiderült, hogy szombat óta nincs net a koliban, de ez a lakókon kívül senkit nem zavar. Ilyenkor tök jó lenne, ha lenne okostelefonom mobilnettel – ja, várjunk csak, van is, mert szombaton vettem. Hohó. Hogy a szolgáltató még nem aktiválta a SIM-kártyámat annak ellenére, hogy ezt kb. 20 órája meg kellett volna tennie? Na igen.

A hétvégém egyébként igazán élvezetesen telt, ezért voltam alapvetően is borúsabb hangulatban hazafelé tartva Heidelbergbe és ez az egész nyomiság most igazán nem hiányzott. Sebaj, így az emlékezésbe fojtom bánatom, és elmesélem, mi minden történt múlt héten.

Megvoltak az első nyelvóráim. Vegyük először is az urdut. Nagyon kevesen vagyunk a csoportban, összesen négyen, és én vagyok az egyetlen, aki nem töltött hosszabb időt Pakisztánban. Meg az is, aki nem a nasztalíkot, vagyis a kalligrafikusabb, bonyolultabb arab ábécét tanulta olvasni otthon, hanem a naszkhot, a könnyebben olvasható verziót. Ja, meg az is, aki nem német anyanyelvű. El lehet képzelni a sikereimet.

Órán nagyon sokat olvastunk, nagyon gyorsan a pakisztáni mezőgazdaságról és földművelési technikákról, majd az olvasottakat azon melegében le is fordítottuk németre. Eleinte nem ment egyébként kifejezetten rosszul, mert előre elkértem az anyagot és elolvastam itthon az első fejezetet, meg kiszótáraztam a növényneveket, amiket se urduul, se németül nem értettem (aztán rájuk kerestem a neten, mert a magyar nevüktől sem lettem okosabb). A problémák akkor kezdődtek, mikor az én 3-4 órányi készülésemet nagyjából fél óra alatt átvettük órán. Nem mondanám, hogy nem izzadtam vért a maradék 60 percben. Az eddigi iskolai pályafutásom abszolút mélypontja is megvolt ezen az órán amúgy. Előkerült a szövegben a „góbar” fogalma is. Ismerős volt, és némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ez bizonyára a karfiolt jelenti. Mikor senki nem tudott válaszolni a kérdésre, hogy mi az, elkezdtem kifejteni a német és urdu egy elég kellemetlen keverékén, hogy ez az a zöldség, ami kívülről zöld, belülről fehér, a földön nő és sok mindent lehet belőle főzni. Vagy hát legalábbis Magyarországon sok mindent főznek belőle. A tanárnő arcán minden egyes szavam után egyre mélyebb megdöbbenés látszott. Mikor a többiek mondták, hogy ők még mindig nem értik, akkor elmondta németül, hogy mit is jelent a szó valójában. Tehéntrágyát. (A tanárnő azóta sem szólított föl órán és szerintem Magyarországon sem láthatjuk egyhamar vendégül.)

Hindiből két órát is fölvettem, az egyik a Hindi beszédgyakorlatok 3., a másik pedig Móhan Rákés és az új novella címet viseli. A beszédgyakorlat borzalmas volt. Heten vagyunk, a csoport tudása pedig annyira vegyes, amennyire ez lehetséges. Be kellett volna mindenkinek mutatkoznia óra elején, és voltak olyanok, akik azt nem tudták kifogástalanul elmondani, hogy „én Izéke vagyok”. (Volt, akiből 3-4 év hinditanulás után az tört elő, hogy मैं कटी हो) Ezen kívül volt egy nepáli lány is, aki ugyan már tökéletesen megtanult hindiül a tévéből, csak erre az órára jött be, mert ez a haladó hindi csoport. Meg volt még egy német lány, a litván lány és én, akik körülbelül azon a szinten vannak, ahol 2 év hinditanulás után illik állni szerintem.

Szóval ez már alapvetően nem indul annyira ígéretesen, a szillabusz pedig kifejezetten gáz szerintem. Minden héten három embernek kell kiselőadást tartania a hétvégéjéről, két másiknak a heti terveiről és a maradék kettőnek pedig maximum egy percben el kell mesélnie egy hírt. Ezen kívül minden héten meg kell tanulnunk öt (!) új szót. A félév végi jegyünket pedig arra kapjuk, hogy kiselőadást tartunk egy hindi filmről. Könyörgök, ez nem egy egyetem?! Szerintem már általánosban sem bohóckodtak a tanárok azzal, hogy heti öt szó megtanulását várták el tőlünk. Na mindegy, legalább több időm jut az urdura meg a beadandóimra.

A másik óra egyébként valószínűleg kicsit izgalmasabb lesz, bár az első alkalommal még csak bevezető előadás volt Móhan Rákésről, aki egy huszadik század közepén, hindi nyelven író novellista volt. Néhány társával együtt egy olyan irodalmi irányzatot indítottak el, ami megpróbált szakítani az indiai novellaírás moralizáló hagyományaival és a valóságot akarták leírni saját tapasztalataik alapján etc. Hindiül még nem olvastam tőle, csak most, az órára készülve. Nem tűnik vészesen nehéz nyelvezetűnek, bár már az első néhány oldal elolvasása után is több szinonimát tudok az izzadtság törölgetésére, mint valaha is akartam. Sebaj, lehet, hogy még hasznos lesz. (A csoporttal kapcsolatban is nagyobb reményeim vannak, mert a többiek már mesterképzésre járnak, úgyhogy remélem, ők motiválóan jól tudnak hindiül. Következő adásunkból kiderül.)

Egy órám volt még megtartva ezen a héten, amely India politikai vezetőiről szól és szörnyen izgalmasnak ígérkezik. (Itt jegyezném meg, hogy a többi előadó arra sem vette a fáradságot h emailt küldjön arról, h az 1. héten még nem lesznek órák, csak a jó öreg cédula a terem ajtaján értesített erről...) A terem persze tele van okostojásokkal, akik komolyan veszik a megjegyzésekre vonatkozó kérdést és TÉNYLEG tesznek megjegyzéseket a tananyaggal kapcsolatban. Persze igazán okos dolgokat nem mondanak, csak kötekednek és próbálják megmutatni, hogy értenek ám a témához. Én meg csendesen a falat kaparom a sarokban, miközben kis kárörömmel figyelem, hogy milyen sokuknak problémát okoz az angol. Nem nagyon tudják ugyanis értelmesen kifejezni magukat, és nem hinném, hogy a hiba az én vevőkémben volna. Bár persze ki tudja.

Érdekes egyébként az elvárt teljesítmény is. Minden órán több opciót adnak meg, az ember maga választhatja meg, hogy mi mindent hajlandó teljesíteni és azért mennyi kreditet kap. Az előadásokon általában 2 kreditet ér a részvétel, 4 kreditet a részvétel + rövid beadandó (szemináriumon ez inkább kiselőadás), 6 kreditért pedig kisebb szakdogát kell írni. Mivel én a lehető legtöbb órára szeretnék bejárni, ezért mindenhol a legkevesebbet választottam, kivéve ott, ahol kifejezetten nagyon érdekelt a téma. De mivel én cserediák vagyok, igazából úgysem számít, mit művelek.

Ami az iskolához kapcsolódó hír még az az, hogy végre voltam a könyvtárban. Júlia csodaországban címmel akartam blogbejegyzést írni, csak nem futotta az időmből. ELKÉPESZTŐEN FANTASZTIKUS a könyvtár. Háromszintes, több olvasótermes mini erőd a nagy erődön belül. Olyan könyveket, kéziratokat és szótárakat láttam kirakva a polcokra, amikről eddig csak tanultam. Lehet, hogy idén a szakdogaírásomra fordított idő 70%-át sem anyagvadászattal kell eltöltenem, bár távol álljék tőlem, hogy előre igyak a medve bőrére. Kölcsönözni mondjuk nem nagyon lehet, és néhány könyvtárban eltöltött délután után azt gyanítom, hogy ilyen mennyiségű port nem tolerál a szervezetem. De ez engem nem fog semmiben megakadályozni, maximum a többi könyvtárazót fogja az én tüsszögésem akadályozni. Muhhaha.

A szociális életem kicsit csökötté vált, egy randim volt a hét második felében. Egy német lánnyal elmentem cipőt vásárolni a városba. Megfelelőt nem találtunk ugyan, de sok olyan szót tanultam, amit ha már gimiben megjegyeztem volna, könnyebb lett volna a délután. (Ezúton szeretném megkövetni a tematikus szólisták összeállítóit és az ő anyukáikat is.)

Hétvégén meg nyakamba vettem az országot és meglátogattam Lillát, kedvenc budapesti ex-lakótársamat, akit az élet Jénába sodort. A diplomaosztó óta nem találkoztunk, úgyhogy már nagyon vártam, de sok hányattatáson kellett keresztülmennem, míg megtaláltuk egymást. Úgy kezdődött az egész, hogy a buszom péntek reggel 5:40-kor indult a heidelbergi vasútállomástól. Ha esetleg abba tudtam volna hagyni a skype-olást hajnali 2 előtt, nyilván könnyebb lett volna időben felébredni. Így persze elaludtam, és 5:04-kor ébredtem föl, mikor a tervek szerint az 5:00-ás villamossal mentem volna az állomásra. Gondolom, a legtöbb olvasóm tisztában van a készülődésem átlagos sebességével, ami hát... valljuk be, nem valami nagy. De most igazán szuperszonikus voltam és még futottam is, úgyhogy elértem a buszomat, és el is jutottam Frankfurtba, ahol át kellett volna szállnom a következő buszra. Át is szálltam volna, ha a busz megérkezett volna a buszmegállóba. De nem tette. Se negyedórával az indulás előtt, mint ahogy ígérték, sem az indulás időpontjában, sem fél órával utána. Mert hogy egyáltalán nem állt meg a megállóban. Négy másik nyomorult emberrel dideregtem ott több mint egy órán át. Szerencsére ők németek voltak, ezért intézkedtek, telefonáltak és ordibáltak, ezért viszonylag hamar kiderült, hogy bennünket rútul itt hagytak (a buszos kisasszony azt mondta, h a busz azért nem állt meg a megállóban, mert nem volt hely épp) és ezzel nem is óhajtanak mit csinálni. Átcsettegtünk a vasútállomásra és megvettük az Erfurtba szóló jegyeinket – még egyszer, ötször annyi pénzért. Gondolom a többiek is azért nem vonatjegyet vettek alapból is, mert a Deutsche Bahn valami eszméletlen árakat produkál. A Frankfurt-Erfurt közötti 2 órányi utat 56 euróért tehettem meg nekik köszönhetően (plusz ugye a busztársaságot is megtámogattam ugyanezért az útért cserébe) egy bajor szakszervezeti kirándulás kellős közepébe csöppenve. Korántsem voltam kipihent és egyébként kifejezetten nyugodt sem, ezért nem találtam annyira szórakoztatónak, hogy ők már reggel fél 10-kor bepezsgőzve versenyt böfögtek és különböző kánonokat énekeltek egészen Erfurtig. Erfurtban találkoztam viszont Lillával, aki most oda jár egyetemre. Együtt átmentünk Jénába és aztán az egész hétvégét náluk töltöttem. Nagyon jól éreztem magam, mert fantasztikus házigazdák is voltak, meg jó programokat is csináltunk. Bejártuk Erfurtot, Jénát és Weimart is, jókat beszélgettünk, felzabáltam Lilla összes sütijét és hasonlók. Nagyon jót tett a magányos kis lelkemnek ez a hétvége, csak most némileg hervasztó volt a napsütésből visszatérni az ázott Heidelbergbe. Sebaj, jövő hétvégén jön a felmentő sereg a kis családom képében, addig meg már csak hatot kell aludni!

Elkezdődött az iskola. Szerencsére ugyanazon a napon kezdődött el Heidelberg közlekedési csomópontjának, a Bismarckplatznak a felújítása is, úgyhogy mire kezdtem kiigazodni a tömegközlekedésen, már tanulhatom is újra. Csak az a baj, hogy a „tájékoztatás nem teljes körű”, szóval az egész belváros meglepetten ténfergő emberekkel van tele, akik a villamosuk hűlt helyén próbálják kitalálni, hogy honnan próbáljanak becserkészni egy másik járatot. Erre a meglehetősen szerencsétlen rétegre telepedett még rá az egyetemisták hada, akik biciklivel és hátizsákkal próbálják magukat felpasszírozni a csúcsidőben amúgy is dugig lévő járművekre. Természetesen a nagymamák is ilyenkor szállítják a csecsemő unokákat. Mondtam már, hogy errefelé egészen meglepően nagy babakocsik vannak? Igen, a reggelek és a délutánok határozottan kezdenek kellemetlenek lenni. Főleg, hogy én nagyjából fél órára lakom az iskolámtól, a villamosok pedig nagyon szépek és tiszták, de kevéssé ergonomikusak. Ilyenkor gyakran eszembe jutnak a jó öreg szovjet metrókocsik és az, hogy akárki akármit mond, a szovjetek még értettek ahhoz, hogy hogyan kell sok embert kis helyen viszonylag túlélhetően összezsúfolni. (Ha most ízléstelen és morbid szeretnék lenni, akkor emlékeztetnék rá, hogy a németeknek ez sosem ment túl jól.) Na de alapvetően nem panaszkodni szeretnék, csak meg vagyok lepve, hogy vannak dolgok, amik kicsit szervezetlenek és kényelmetlenek.

Ugyanilyen meglepetések érnek egyébként az iskolában is. A hétfői óramegbeszélésen például kettesben voltunk a tanárnővel (pedig mind a kettőnknek megfelelt az eredeti, megbeszéletlen időpont is), ma pedig egészen döbbenetes élményben volt részem. 9 órára volt kiírva az órakezdés az LSF-ben (az itteni tanulmányi rendszerben), ehhez képest a professzor csak negyed 10-re érkezett meg, ráadásul még akkor sem zavartatta magát, a diákok pedig folyamatosan jöttek fél 10-ig. Aztán negyed órával hamarabb véget is ért az óra, mint ahogy meg volt hirdetve. Legfrissebb irkutszki ismerősöm világosított föl, hogy errefelé ez a szokás. Egy 90 perces órának 2 órás sávot adnak meg és akkor bele van kalkulálva a késés is. Tehát az óra, ami elméletileg 9-től 11-ig tart, a valóságban csak negyed 10-től van háromnegyed 11-ig. Tulajdonképp ha ezt a kétszer 15 percet órák közötti szünetnek fogom fel, akkor semmi meglepő nincs benne, de elsőre azért nem ezt a filozófiát várná az ember a híres német pontosság mítoszával a fejében. Ami egyébként a pontosságot illeti, nagyon igyekszem, és általában sikerül is mindenhová odaérnem időben (még). A németeknek viszont nem mindig. Sőt. A közlekedési eszközök viszont az én ízlésemhez mérve kicsit túlságosan is pontosak, vagyis gyakran korábban el is mennek, mint ahogy az ki van írva, nem csekély bosszúságot okozva. Nekem legalábbis.

Írok még az iskolai élményeimről kicsit. Már múlt héten találkoztam a hindi tanárommal és az urdu tanárnőmmel. A hindi tanár Bécsben volt lektor sokáig (sőt, most is az két hetente), úgyhogy legnagyobb meglepetésemre tisztában van a budapesti indológia mindenféle ügyeivel és üdvözletét küldi az otthoniaknak. Egyébként meg nagyon szimpatikus, 30-35 év körüli indiai úriember, akinek a szájából már-már természetesebbnek hat a német, mint a hindi. Az urdu tanárnő is nagyon szimpatikus volt, tőle tankönyvet is kaptam (ami az otthoni anyagokhoz hasonlóan fénymásolat, csak ez össze van fűzve).

Találkoztam pár politikatudományt okító tanárommal is. Ma a politikatudományi intézet vezetőjével volt is már két órám. Elképesztő volt. Egészen elképesztő. Először azt hittem, hogy itt ez a joviális bengáli úriember öltönyben és most a nagy semmit fogja teátrálisan előadni négy órán keresztül, de aztán úgy világított meg olyan összefüggéseket teljesen mellékesen és lazán csupán a kurrikulum ismertetése közben, amit otthon eléggé ritkán tapasztaltam eddig. (És akkor most nagyon korrekt és jóindulatú voltam) Valószínűleg van valami a fejében a gondosan bemagolt eseménysorozatokon kívül is, és ezt 3-4 nyelven át is tudná adni bárkinek. Látszott rajta, hogy ő már eljutott arra a szintre, hogy nem derogál neki alapvető, bevezető koncepciókat és fogalmakat magyarázni sem – ráadásul úgy, hogy az egésznek nem volt a szokásos izzadságszagú, halál unalmas „Bevezetés a...” - jellege. Egyszóval élmény volt. Újra úgy éreztem magam, mint aki egyetemen van és nem egy speciális ismereteket adó és nagyon hosszú középiskolai órán, ami valljuk be, gyakran előfordul az emberrel egy bizonyos felsőoktatási intézményben. Remélem, később sem kell csalódnom.

Gyorsan írok még kicsit a szociális életemről, aztán nem terhelem tovább az olvasóközönséget, mert tudom, hogy a hosszú blogbejegyzések hajlamosak elrémiszteni az embert. Tehát röviden és tömören: elvagyok. Van pár erasmusos ismerősöm is, innen, a kollégiumból is, meg erasmusos rendezvényekről is. Nagyon sok külföldieknek szóló buliba nem járok, mert a legtöbbje random ivós parti a belvárosban. Ezekre se kedvem nincs menni, se pénzem, se villamosom (az éjszakai közlekedés mint olyan nem létezik), ami meg nem ilyen volt, azon meg ott voltam. Hétvégén voltam egy szemeszternyitó reggelin, tegnap meg egy német filmesten az egyik egyetemi bárban. A társaságom összetétele jelenleg a következő: 3 db spanyol lány, akik közül ketten irigylésre méltóan beszélnek németül, 1 db lengyel lány, aki szintén német tolmácsnak készül – és bármilyen vicces, de van egy közös magyar ismerősünk, az egyik volt gimis osztálytársam, 1 db litván lány, aki ugye indológiára jár, meg 1 db kanadai-kínai fiú, aki abszolút minden lében kanál és szerintem az egész várost ismeri már személyesen. Tegnap megismerkedtem még két montenegrói lánnyal, akik közül az egyikük a következő magyar mondattal fogadott: Bocsi, bocsi, ne csiklandozd a mókusomat.

Németekkel is próbálok barátkozni, de ez nem olyan egyszerű, mivel ha nagy társaságban vagyunk, háttérzaj is van, és a sok német egymással beszél olyan dolgokról, amikhez egyébként sem értek, akkor a némettudásom csúfosan cserbenhagy. Azért nem adom fel: múlt héten voltam indológus „kocsmatúrán”, hétvégén voltam indiai étteremben velük és csütörtökön megyek az egyik lánnyal vásárolgatni. (A német árakat elnézve azt hiszem helyesebb lenne azt mondanom, hogy elkísérem, és nézem, ahogy vásárol.) Ezenkívül a mai polos órámon megismerkedtem egy afganisztáni-német lánnyal meg fentebb említett irkutszki fiatalemberrel és ma együtt is ebédeltünk a Mensán, miközben Mantó novelláiról és Brit-India felosztásának tragédiájáról beszélgettünk egy tál gusztustalan sárgarépás galuska fölött. (Fejenként egy tál.) Most indulnom kell, mert találkozom Miss Lengyelországgal és indulunk zumba órára. Adiós!

Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyivel jobban érzem ma magam. Ismét használhatatlanra nyuvadtam, de most azért elégedetten vagyok használhatatlan. Elmesélem, hogy alakult így.

Reggel voltam német tesztet írni. Szeretnék részt venni év közben a suli által szervezett német tanfolyamon és ehhez ez a mai szintfelmérő a kritériumfeltétel. Szerintem a reggeli teljesítményem alapján engem a retardált, visszafelé haladó csoportba fognak osztani amúgy. Két részből állt a feladat, az első lényegében azt tesztelte, hogy az ember ismeri-e a szavak nemét (khöm nekem szerintem negatív lett :D), a második részben pedig fogalmazást kellett írni a számítógépeknek és az internetnek az életemre gyakorolt hatásáról. Nálunk családi anekdotaszámba megy az én német nyelvvizsgám, amit idestova nyolc éve csináltam, ugyanis a szóbelin ezt a tételt húztam és annyira nem voltak elképzeléseim sem a témáról, hogy öt percig ugyanazokat a magvas gondolatokat ismételgettem. Nevezetesen: „Az internet jó. Az internet nagyon hasznos. Hogy mit lehet rajta csinálni? Vásárolni. Ja, meg játszani is. Mondtam, hogy hasznos.” Szomorú, de azóta sem táltosodtam meg nagyon ebben a témában. A fogalmazásom is hasonló szellemi szinten mozog tehát. Nem baj, teljesen kezdő csoportok is indulnak! Csak vicceltem, engem a kisegítő csoportba fognak rakni.

Ami érdekesebb, és kevésbé gyalázatos történet, hogy ma voltam az indológián. Ez az épület, ahol ezt a feladatsort írtuk, az új kampuszon, az Im Neuenheimer Felden található, a Südasieninstitut tőszomszédságában. Gondoltam, meglesem a jövendő tanszékemet. Először azt hittem, nem látom egy nagy épülettől. Aztán rájöttem, hogy az épület az. Nyolc emeletnyi indológia! Annyira megszeppentem, hogy nem mertem bemenni. Illetve mentem egy teljes kört a forgóajtóval, tehát mondhatjuk, hogy kicsit voltam bent is. De hamar elsompolyogtam. Gondoltam, hogy két megalázó élménnyel már nem tudnék mit kezdeni. Így visszavillamosoztam a városba ebédelni.

A Mensa tényleg nagyon jó. Olcsó (2,5 euró a napi fincsi menü!), barátságos, mindig sokan vannak, de azért le is lehet ülni... hát a kávé borzalmas. De ez legyen a legkevesebb. Egyébként azt szeretem a Mensában a legjobban, hogy mások is ebédelnek egyedül és így nem érzem magam olyan mérhetetlenül lúzernek, mint hasonló alkalmakkor Amerikában. Mondjuk amikor elment mellettem két diák és magyar beszédük édes hangjai ütötték meg a fülemet elhaladtukban, akkor fölmerült bennem, hogy lemacerálom őket. De aztán elgondolkoztam, rájöttem, hogy még nem vagyok ennyire kétségbeesve és tovább élveztem a fincsi indiai ételkémet. Azt már tudom magamról, hogy külföldön sokkal könnyebben buzog föl bennem a patriotizmus és a hazafias szolidaritás, de azt is tudom, hogy nem szabad mindig engedi az érzésnek, mert a végén az ember mindig megjárja. Most is jobb volt így, mert összetalálkoztam azokkal a lányokkal, akikkel tegnap ebédeltem. Hihetetlen, hogy egy nap mennyit számít az emberi kapcsolatokban: ma már régi barátokként üdvözöltük egymást és egy vízízű, ámde méregdrága kávé fölött elcsacsogtunk az élet dolgairól. Eddigre eljutottam oda az életben, hogy föladtam a helyes és szofisztikált németre való törekvést. Mit nekem névelők, mit nekem nyelvtan, mondom, amit mondanom kell. Jó döntés volt, mert a többieken láttam, hogy megkönnyebbültek, mikor látták, hogy jobbak nálam (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy überfrau lennék, csak hogy mindig megnyugtató azt látni, hogy valaki sokkal gázabb), meg így én is elmondtam, amit akartam. Így sokkal oldottabb hangulatban és együtt mentünk a nemzetközi titkárság által szervezett orientációs napra.

Először a rektor mondott beszédet, aztán pedig a kórus énekelt nekünk, végül pedig kisebb csoportokra osztottak bennünket szakok szerint. Kell mondanom, hogy az indológus megint a vegyes, „maradék” csoportba került? Aztán hamarosan kiderült, hogy egy másik tájékoztatón kellene lennie, egy másik kampuszon, de ugyanabban az időpontban, sőt, már néhány órája. Na, de itt jön a csavar! Kiderült, hogy nem vagyok magányos farkas, mert egy litván lány is jött erasmusolni a heidelbergi indológiára. A buszon már nyilván a kedvenc Khanjainkról tárgyaltunk (neki Shahrukh, nekem inkább Aamir, de persze SRK-t is mélységesen elismerem), méghozzá a német és a hindi egy elég érdekes keverékén. Indológusokkal mindig jó ismerkedni, főleg, ha egyidősek és tök hasonló élethelyzetben vannak és amúgy is tök cukik. Szóval nagy reményeim vannak Vijával kapcsolatban, de szerintem jóban is leszünk. Főleg, hogy ketten együtt már elég erősnek éreztük magunkat, hogy bevegyük az indológus erődöt is. A büfében (igen, van az is!) németül beszélgető indiaiakat találtunk, akik rögtön el is hívtak egy holnapi kocsmatúrára. Aztán diszkrét három órás késéssel megérkeztünk a tájékoztató előadásra is, ahol az antrénkkal nyilván felélesztettük a lankadó figyelmet, mert persze csak az ajtótól legtávolabb eső széksor középső két széke volt már üres, tehát lényegében nem volt olyan ember, akit ne ütöttünk volna meg valamelyikünk táskájával kúszás közben. Az előadás utolsó öt percét mi is kiélveztük, aztán a kérdések után egyesével odasomfordáltunk a tanárokhoz és bemutatkoztunk. Nagyon durva, de emlékeztek rám. Mondták, hogy igen, igen, maga az Magyarországról, aki írt e-mailt, igen, persze, várjuk az órára. Csak nem magyarul. Hanem mindenki olyan nyelven, ami éppen eszébe jutott. Mellesleg megjegyezném, hogy az indiaiak németül is indiai akcentussal beszélnek. Igen, a retroflex hangok és a Pákó-szerűen képzett ü-k fülsimogató keveréke az indiai német akcentus. Igazán élvezetes lesz ez a szemeszter!  

Nos, én is körülbelül így érzem magam. Meg hulla fáradt vagyok. Ma délután háromra már olyan állapotban voltam, mint otthon egy egész estig tartó ELTE – Corvinus vesszőfutás után. Eseménydús napom volt.

Reggel a biztosítóban kezdtem. Mivel én EU-s állampolgár vagyok, ezért nem kellett külön német biztosítást kötnöm, de minderről kellett bizonyítékot szereznem egy német biztosítótól. Auf Deutsch. Persze ezt nem akarom eget rengető hőstettnek beállítani, mert a valóságban nehezebb volt odatalálni, mint aztán megszerezni az igazolást. Bár... körülbelül öt percet azért nyökögtem, míg a közös megértésnek olyan fokára jutottunk, hogy kaptam egy ilyen igazolást. Nade. Utána egyetem.

A heidelbergi egyetem TO-jának egy egész épülete van. Belülről meg olyan, mint a BTK-s TO egy indexleadási napon, annyi különbséggel, hogy itt a tolongó diákok fele színes bőrű. Ja, meg van sorszámhúzás. De az információáramlás hasonlóan hatékony, vagyis semennyire. Az sem segít sokat, hogy a nemzetközi diákokért felelős részlegen is csak német TO-szaknyelven van kiírva minden, tehát az átlag halandónak, pl. nekem esélye sincs. Ahogy néztem, a többieknek sem volt, kivéve egy arab srácot, akinél volt egy kéziszótár és így tájékoztatott bennünket, hogy 15 perce egy üres iroda előtt állunk sorba. Sebaj, jobb későn rájönni, mint soha. Főleg, hogy az is ki volt írva ezen a rejtélyes nyelven, hogy délután lesz ügyfélfogadás.

Gondoltam, azt a hátralevő két szép őszi napfényes órát eltöltöm városnézéssel, meg újságolvasgatással (reggel vettem egy Spiegelt, hogy jobban beolvadjak, de hamar meg is bántam, mert az újság mocsok drága is volt meg dög nehéz is, aztán cipelhettem egész nap) . Az Akademisches Auslandsamt bent van az óváros közepén, úgyhogy nem is kellett messzire kóricálni, hogy igazán szép dolgokat lássak. Röviden vázolnám a helyzetet: vannak fenyőerdő borította hegyek körben, amik jól néznek ki, meg mindig ülnek rajtuk helyes kis felhők meg van egy vár is. Aztán a várost kettészeli egy folyócska, a Neckar (a németek nyilván nem hallottak a magánhangzó-harmóniáról, de mindegy), amin vannak jópofa régi hidak, meg az egyik partján szép régi villák, a másikon meg a középkori városmag. Itt van továbbá a világ leghosszabb sétálóutcája meg rajta szerintem a négyzetméterenként számolt legtöbb ázsiai turista is. Amúgy tényleg nagyon szép a sétálóutca is, de nekem még jobban tetszenek a róla nyíló kis utcácskák, amik picik, macskakövesek és tele vannak muskátlival. Szóval szállítják az elvárt és előírásos középkori hangulatot. Sok és nagy templom is van, úgyhogy az ember mindig tudja, ha épp dél van. Tehát épp ezen a környéken sétálgattam, mikor megkért egy középkorú, magányos férfi, hogy készítsek róla fotót. Aber natürlich, vár a háttérben, szökőkút és férfi az előtérben. Minden szép, minden jó. Arra mondjuk nem számítottam, hogy pillanatokon belül az egész élettörténetét meghallgathatom. Ugyanis arra gondolt, hogy ha én is egyedül vagyok, meg ő is egy magányos geológus Teheránból, akkor elmeséli, mi a helyzet vele. Amúgy tényleg elég érdekes volt, mert hogy ő alapvetően iráni, de a forradalom után lelépett és Heidelbergben lett valami ásványokkal foglalkozó szakember, aztán dolgozott Ausztráliában 15 évet és most Washington DC-ben dolgozik egy német cégnél meg hobbiból tanít az egyetemen és azért jött vissza részben Heidelbergbe, hogy meglátogassa régi barátait az Akademisches Auslandsamtnál. Kicsi a világ. Aztán kérdezte, hogy én mit csinálok. Kicsit félve hozakodtam elő a kis életemmel, főleg, hogy a némettudásom amúgy is meglehetősen gyatra, meg az első mondatom után rám is dörrentett, hogy mit képzelek, hogy csak fél évre jöttem, hisz annyi idő alatt meg sem lehet tanulni németül. Nem akartam neki mondani, hogy nekem egész eddigi életemben sem sikerült és most sem látok rá szinte semmi esélyt, de nem is hagyott szóhoz jutni nagyon. Körülbelül fél órát edzett az élet viharaira, jó tanácsokkal látott el ausztrál olajipari cégek állásinterjúira, majd mondta, hogy megy a vonata és elhúzta a kis bőröndjeit a macskaköveken.

Én egy kicsit földbe gyökerezve és/vagy döngölve maradtam a téren, de hamar visszatértem természetes környezetembe, a tanulmányi osztály csendes kis poklába. Mivel fél órával nyitás előtt mentem, ezért harmadikként iratkozhattam be egy hadaró német lánynál. De büszke vagyok, mindent megszereztem, mindent megtudtam, csak a végén úgy éreztem, mintha az agyam helyén egy kifacsart citrom lenne. De legközelebb csak februárban kell őt látnom, addigra meg remélem, én már gyorsabban fogok beszélni, mint ő. Megkaptam az itteni diákigazolványom, ami egy szuper multifunkcionális kis kártya, a világon valaha készült legelőnytelenebb fotómmal rajta. De egyébként lehet rá tölteni pénzt és aztán azzal fizetni a menzán, a kávézókban, az egyetemi nyomtató helyeken és azzal kölcsönözni a könyvtárban is. Egyszóval menő!

Sőt, új ismerőseim is lettek. Mellettem iratkozott be egy lány, akinek ugyanaz a lakcíme mint nekem, vagyis ugyanebben a koliban lakik, csak pár szinttel lejjebb. Kint találkoztunk még pár lánnyal ugyaninnen és aztán együtt ebédeltünk a menzán. Mind nagyon jól beszélnek németül, de annyira nem türelmesek, hogy megvárják, míg én kinyögök valamit, tehát nem hiszem, hogy nagy barátnők leszünk, de azt legalább megtudtam tőlük, hogy hol kell bérletet venni a helyi közlekedési járművekre.

Meg is vettem potom 145 euróért. Nem baj, legalább vége a bliccelés stresszes időszakának. Ezután el is köszöntem a lányoktól, mert azt hittem el tudok még intézni valamit az egyetemen, de aznap először csúfosan hagytam magam elzavarni, úgyhogy inkább haza is jöttem. Persze azért menet közben még nyitottam egy bankszámlát és átutaltam az ehavi lakbéremet. Auf Deutsch. Eddigre már olyan állapotban voltam, mint egy húzósabb vizsgaidőszaki napon szoktam lenni. Nagyon durva, hogy mennyire lefáraszt ez az állandó koncentrálás. Alapból sem értem problémamentesen a folyékony, anyanyelvi gyorsaságú németet, de ezek a tájszólások, az állandó háttérzaj stb. alaposan próbára tesznek. Biztató azonban, hogy még semmi olyat nem vettem meg, nem iratkoztam be rá, nem adtam el etc., amit nem akartam. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert délután elmentem a Lidlbe és annyira megörültem, hogy olyan dolgokat lehet kapni, mint otthon, hogy vettem egy csomó tök fölösleges dolgot. Most van itthon egy kiló répa a csokor retek és üveg kávé mellett. Kést és bögrét mondjuk nem kaptam, tehát egyelőre mind biztonságban vannak. A mai nap nagy híre ezen kívül, hogy kitakarítottam. Sajnos sokkal kevesebb mocskot sikerült levakarni a bútorokról és a padlóról, mint arra számítottam, ami azt jelenti, hogy a szobám alapvetően van ennyire megviselt állapotban. Nem baj, legalább jobban tükrözi jelenlegi szellemi és lelki állapotomat is! Most megyek, mert még csomó online egyetemi elintéznivalóm van, Juppí.

Ha valakit kicsit bővebben is érdekel a tényállás, akkor most kifejtem.

A vonatút hosszú volt, de egyáltalán nem volt vészes, főleg, hogy Ausztriában még wifi is volt. Kisebb szépséghibái persze voltak az élménynek (például az a három év körüli kisfiú, aki Budapesttől egészen Stuttgartig azt ordibálta, hogy „Medek Nééémetolszágba, medek Néééééémetolszágba!!” ), de amúgy teljesen tűrhető volt. Mannheimhoz közeledve kezdett kicsit szürreálissá válni ugyan, mert nagy csoportokban szálltak fel dirndlis és bricseszes, eléggé illuminált fiatalok, akik mint később kiderült, a német egység megünnepléséről igyekeztek hazafelé. Aztán olyan is történt velem, ami még soha: a vonatom korábban érkezett be, mint ahogy ki volt írva. Így kényelmesen át tudtam kocogni a csatlakozásomhoz is.

Heidelberg körülbelül 15 percnyi (saját kategorizációm szerinti) HÉV-útra van Mannheimtől, a nagyvárostól, ahol leszálltam a vonatomról. Az utazás nagyon simán ment volna, ha nem ül le velem szembe egy fiatal afrikai srác, aki egész úton próbált szóra bírni, illetve szóval tartani. Ha nem csak ketten lettünk volna az egész vonaton, lehet, hogy barátságosabb lettem volna, így azonban próbáltam tartózkodó maradni („Nem beszélek németül, nem beszélek angolul és nem, nem akarok elmenni bulizni veled.”). Így persze csomó érdekes dolgot megtudtam magamról és az országomról is. Magyarország valószínűleg egy messzi német tartomány, én 16 évesnek nézek ki és rasszista vagyok, mert nem megyek el vele diszkóba, csak azért mert fekete. Na mindegy.

A volt csoporttársam szerencsére kint várt az állomáson, így hamar vége szakadt a rasszista kalandomnak. Eltaxiztunk hozzá (Heidelbergben nincs ugyanis éjszakai közlekedés szinte egyáltalán), és aztán onnantól fogva lélekben próbáltam felkészülni a másnapi Hausmeisterin-élményre.

Kellett is, mint utóbb kiderült. Eltévedtünk reggel és a zuhogó esőben később értünk ide a megbeszéltnél (de cserébe csurom vizesek voltunk én és a cuccaim is), amit már a második mondatában a szememre is hányt. Ezután egy kisebbfajta hegyi beszéd következett a gusztustalan diákokról, akik rosszul gyűjtik szelektíven a szemetet, elöl hagyják a biciklijüket, vendégeket hívnak stb. A végén pedig megkérdezte, hogy a magyar boltokban vannak-e már áruk a polcokon. Meg hogy vannak-e még szovjet katonák a várban. Aztán ideadta a kulcsaimat és én gyorsan távoztam.

A szobám a legfelső szinten van, menő tetőablakkal. Pici, kopár és gusztustalan, de legalább van. A fürdő közös, méghozzá érdekes a rendszer, mert pénzt kell bedobni, hogy 5 percig legyen meleg víz. A konyha is közös, de nagy főzést biztos, hogy nem fogok tudni csapni, mert nincsenek edények. Sem.

Délután elmentem kicsit sétálni meg muszáj volt ennivalót is vennem aznap, mert nagyon keresztény a tartomány, ahol vagyok és itt minden zárva tart vasárnap. Amennyit láttam belőle, a környékem eléggé nyugis. Messze is van a városközponttól, de könnyen el lehet érni villamossal is meg busszal is. Főleg, ha az embernek már van bérlete (ami nekem még nincs) és nem kell állandóan bliccelnie vagy 2 eurós jegyeket vásárolgatnia. Azt hiszem, eléggé sok a bevándorló is errefelé, de ebben még egyáltalán nem vagyok biztos.

Este bementem a városközpontba az egyetemi menzára, ami itt a társadalmi élet központja. Találkoztam a magyar különítmény két tagjával, megvacsoráztunk, aztán pedig még megittunk valamit a belvárosban. Az óváros igazán nagyon szép, középkori is, német is, teljesen képeslapra való. Persze akkor is zuhogott az eső, úgyhogy teljes szépségében még nem sikerült megcsodálnom, de talán majd holnap.

Az első nap – ennél már csak jobb lehet

Nem merek részletesen beszámolni az indulásom napjáról, mert a szerencsétlenkedésnek olyan fokát produkáltam, amelyre nem vagyok büszke. Azért címszavakban (esetleg stílszerűen: slágvortokban) megemlítenék néhány jellemzőbb motívumot.

Napok óta több-kevesebb intenzitással csomagolok. Utólag visszagondolva lehet, hogy inkább több intenzitással kellett volna, és akkor nem indulás előtt 10 perccel jövök rá, hogy nagyobb bőröndre van szükségem, és akkor valószínűleg most nem egy becipzározhatatlan utazótáskával ülnék a vonaton.

Sőt, ha kicsit alaposabb vagyok, akkor most még a vonaton sem ülnék. Mert akkor nem jöttem volna el Budapestről a frankfurti jegyem nélkül, amiért most nem kellene visszautaznom, hogy a potom 1200 km-es utazásomat még 200 kellemes és teljességgel fölösleges kilométerrel megtoldjam. Szerencsére a családtagjaim igen jól bírják a strapát: a nagymamám a riasztástól számított harminc percen belül kihozott a komáromi állomásra, úgy, hogy közben vett nekem barack ízű Szobi-szörpöt és csomagolt zserbót is, az édesapám pedig kihozza a nemzetközi jegyemet Kelenföldre, és indulhat a kaland.

Ami egyébiránt tényleg eléggé kalandosnak ígérkezik, mert a kollégium gondnoknőjéről már két telefonbeszélgetés alapján kiderült, hogy kevéssé jó fej, de cserébe egy bunkó tapír. Emellett szerintem személyes sértésnek veszi, hogy nem vagyok német. Persze ezek csak az első benyomások, tehát simán lehet, hogy Frau Ebola lesz az új BFF-em és jövő héten már együtt fogjuk ünnepelni a macskájának a szülinapját. Ma este mindenesetre azért még nem enged be a szobámba, (amiért már egy hete fizetem a lakbért) mert szerinte túl későn érkezem. Nem baj, így legalább kipróbálhatom azt is, milyen egy régi egyetemi ismerősöm kollégiumi szobájában aludni a padlón.

Ezzel a kis szösszenettel nyilván 48 órányi pánikot foglaltam össze, de nem akarom túldramatizálni a jegynélküliségből és küszöbön álló hajléktalanságból adódó rémületemet, mert visszagondolva nyilván mind a kettő a kezdeti nehézség kategóriájába fog kerülni. Mindenesetre most elkezdem azt, amiért eredetileg bekapcsoltam a számítógépem: listát írni arról, hogy mi az, amit otthon hagytam, de feltétlenül szükségem lesz rá az életben maradáshoz. Az első néhány helyezettet azért ide is leírom: 1. kaja, 2. pia, 3. fogkefe.