Vasárnap van és az idegeim cafatokban lógnak. Egész nap utaztam, vagyis inkább különböző közlekedési eszközökre vártam, nyomorogtam a tömegben, elviseltem másokat és most szegény megviselt valómat némi skype-olással szerettem volna megnyugtatni, ehhez képest kiderült, hogy szombat óta nincs net a koliban, de ez a lakókon kívül senkit nem zavar. Ilyenkor tök jó lenne, ha lenne okostelefonom mobilnettel – ja, várjunk csak, van is, mert szombaton vettem. Hohó. Hogy a szolgáltató még nem aktiválta a SIM-kártyámat annak ellenére, hogy ezt kb. 20 órája meg kellett volna tennie? Na igen.
A hétvégém egyébként igazán élvezetesen telt, ezért voltam alapvetően is borúsabb hangulatban hazafelé tartva Heidelbergbe és ez az egész nyomiság most igazán nem hiányzott. Sebaj, így az emlékezésbe fojtom bánatom, és elmesélem, mi minden történt múlt héten.
Megvoltak az első nyelvóráim. Vegyük először is az urdut. Nagyon kevesen vagyunk a csoportban, összesen négyen, és én vagyok az egyetlen, aki nem töltött hosszabb időt Pakisztánban. Meg az is, aki nem a nasztalíkot, vagyis a kalligrafikusabb, bonyolultabb arab ábécét tanulta olvasni otthon, hanem a naszkhot, a könnyebben olvasható verziót. Ja, meg az is, aki nem német anyanyelvű. El lehet képzelni a sikereimet.
Órán nagyon sokat olvastunk, nagyon gyorsan a pakisztáni mezőgazdaságról és földművelési technikákról, majd az olvasottakat azon melegében le is fordítottuk németre. Eleinte nem ment egyébként kifejezetten rosszul, mert előre elkértem az anyagot és elolvastam itthon az első fejezetet, meg kiszótáraztam a növényneveket, amiket se urduul, se németül nem értettem (aztán rájuk kerestem a neten, mert a magyar nevüktől sem lettem okosabb). A problémák akkor kezdődtek, mikor az én 3-4 órányi készülésemet nagyjából fél óra alatt átvettük órán. Nem mondanám, hogy nem izzadtam vért a maradék 60 percben. Az eddigi iskolai pályafutásom abszolút mélypontja is megvolt ezen az órán amúgy. Előkerült a szövegben a „góbar” fogalma is. Ismerős volt, és némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ez bizonyára a karfiolt jelenti. Mikor senki nem tudott válaszolni a kérdésre, hogy mi az, elkezdtem kifejteni a német és urdu egy elég kellemetlen keverékén, hogy ez az a zöldség, ami kívülről zöld, belülről fehér, a földön nő és sok mindent lehet belőle főzni. Vagy hát legalábbis Magyarországon sok mindent főznek belőle. A tanárnő arcán minden egyes szavam után egyre mélyebb megdöbbenés látszott. Mikor a többiek mondták, hogy ők még mindig nem értik, akkor elmondta németül, hogy mit is jelent a szó valójában. Tehéntrágyát. (A tanárnő azóta sem szólított föl órán és szerintem Magyarországon sem láthatjuk egyhamar vendégül.)
Hindiből két órát is fölvettem, az egyik a Hindi beszédgyakorlatok 3., a másik pedig Móhan Rákés és az új novella címet viseli. A beszédgyakorlat borzalmas volt. Heten vagyunk, a csoport tudása pedig annyira vegyes, amennyire ez lehetséges. Be kellett volna mindenkinek mutatkoznia óra elején, és voltak olyanok, akik azt nem tudták kifogástalanul elmondani, hogy „én Izéke vagyok”. (Volt, akiből 3-4 év hinditanulás után az tört elő, hogy मैं कटी हो) Ezen kívül volt egy nepáli lány is, aki ugyan már tökéletesen megtanult hindiül a tévéből, csak erre az órára jött be, mert ez a haladó hindi csoport. Meg volt még egy német lány, a litván lány és én, akik körülbelül azon a szinten vannak, ahol 2 év hinditanulás után illik állni szerintem.
Szóval ez már alapvetően nem indul annyira ígéretesen, a szillabusz pedig kifejezetten gáz szerintem. Minden héten három embernek kell kiselőadást tartania a hétvégéjéről, két másiknak a heti terveiről és a maradék kettőnek pedig maximum egy percben el kell mesélnie egy hírt. Ezen kívül minden héten meg kell tanulnunk öt (!) új szót. A félév végi jegyünket pedig arra kapjuk, hogy kiselőadást tartunk egy hindi filmről. Könyörgök, ez nem egy egyetem?! Szerintem már általánosban sem bohóckodtak a tanárok azzal, hogy heti öt szó megtanulását várták el tőlünk. Na mindegy, legalább több időm jut az urdura meg a beadandóimra.
A másik óra egyébként valószínűleg kicsit izgalmasabb lesz, bár az első alkalommal még csak bevezető előadás volt Móhan Rákésről, aki egy huszadik század közepén, hindi nyelven író novellista volt. Néhány társával együtt egy olyan irodalmi irányzatot indítottak el, ami megpróbált szakítani az indiai novellaírás moralizáló hagyományaival és a valóságot akarták leírni saját tapasztalataik alapján etc. Hindiül még nem olvastam tőle, csak most, az órára készülve. Nem tűnik vészesen nehéz nyelvezetűnek, bár már az első néhány oldal elolvasása után is több szinonimát tudok az izzadtság törölgetésére, mint valaha is akartam. Sebaj, lehet, hogy még hasznos lesz. (A csoporttal kapcsolatban is nagyobb reményeim vannak, mert a többiek már mesterképzésre járnak, úgyhogy remélem, ők motiválóan jól tudnak hindiül. Következő adásunkból kiderül.)
Egy órám volt még megtartva ezen a héten, amely India politikai vezetőiről szól és szörnyen izgalmasnak ígérkezik. (Itt jegyezném meg, hogy a többi előadó arra sem vette a fáradságot h emailt küldjön arról, h az 1. héten még nem lesznek órák, csak a jó öreg cédula a terem ajtaján értesített erről...) A terem persze tele van okostojásokkal, akik komolyan veszik a megjegyzésekre vonatkozó kérdést és TÉNYLEG tesznek megjegyzéseket a tananyaggal kapcsolatban. Persze igazán okos dolgokat nem mondanak, csak kötekednek és próbálják megmutatni, hogy értenek ám a témához. Én meg csendesen a falat kaparom a sarokban, miközben kis kárörömmel figyelem, hogy milyen sokuknak problémát okoz az angol. Nem nagyon tudják ugyanis értelmesen kifejezni magukat, és nem hinném, hogy a hiba az én vevőkémben volna. Bár persze ki tudja.
Érdekes egyébként az elvárt teljesítmény is. Minden órán több opciót adnak meg, az ember maga választhatja meg, hogy mi mindent hajlandó teljesíteni és azért mennyi kreditet kap. Az előadásokon általában 2 kreditet ér a részvétel, 4 kreditet a részvétel + rövid beadandó (szemináriumon ez inkább kiselőadás), 6 kreditért pedig kisebb szakdogát kell írni. Mivel én a lehető legtöbb órára szeretnék bejárni, ezért mindenhol a legkevesebbet választottam, kivéve ott, ahol kifejezetten nagyon érdekelt a téma. De mivel én cserediák vagyok, igazából úgysem számít, mit művelek.
Ami az iskolához kapcsolódó hír még az az, hogy végre voltam a könyvtárban. Júlia csodaországban címmel akartam blogbejegyzést írni, csak nem futotta az időmből. ELKÉPESZTŐEN FANTASZTIKUS a könyvtár. Háromszintes, több olvasótermes mini erőd a nagy erődön belül. Olyan könyveket, kéziratokat és szótárakat láttam kirakva a polcokra, amikről eddig csak tanultam. Lehet, hogy idén a szakdogaírásomra fordított idő 70%-át sem anyagvadászattal kell eltöltenem, bár távol álljék tőlem, hogy előre igyak a medve bőrére. Kölcsönözni mondjuk nem nagyon lehet, és néhány könyvtárban eltöltött délután után azt gyanítom, hogy ilyen mennyiségű port nem tolerál a szervezetem. De ez engem nem fog semmiben megakadályozni, maximum a többi könyvtárazót fogja az én tüsszögésem akadályozni. Muhhaha.
A szociális életem kicsit csökötté vált, egy randim volt a hét második felében. Egy német lánnyal elmentem cipőt vásárolni a városba. Megfelelőt nem találtunk ugyan, de sok olyan szót tanultam, amit ha már gimiben megjegyeztem volna, könnyebb lett volna a délután. (Ezúton szeretném megkövetni a tematikus szólisták összeállítóit és az ő anyukáikat is.)
Hétvégén meg nyakamba vettem az országot és meglátogattam Lillát, kedvenc budapesti ex-lakótársamat, akit az élet Jénába sodort. A diplomaosztó óta nem találkoztunk, úgyhogy már nagyon vártam, de sok hányattatáson kellett keresztülmennem, míg megtaláltuk egymást. Úgy kezdődött az egész, hogy a buszom péntek reggel 5:40-kor indult a heidelbergi vasútállomástól. Ha esetleg abba tudtam volna hagyni a skype-olást hajnali 2 előtt, nyilván könnyebb lett volna időben felébredni. Így persze elaludtam, és 5:04-kor ébredtem föl, mikor a tervek szerint az 5:00-ás villamossal mentem volna az állomásra. Gondolom, a legtöbb olvasóm tisztában van a készülődésem átlagos sebességével, ami hát... valljuk be, nem valami nagy. De most igazán szuperszonikus voltam és még futottam is, úgyhogy elértem a buszomat, és el is jutottam Frankfurtba, ahol át kellett volna szállnom a következő buszra. Át is szálltam volna, ha a busz megérkezett volna a buszmegállóba. De nem tette. Se negyedórával az indulás előtt, mint ahogy ígérték, sem az indulás időpontjában, sem fél órával utána. Mert hogy egyáltalán nem állt meg a megállóban. Négy másik nyomorult emberrel dideregtem ott több mint egy órán át. Szerencsére ők németek voltak, ezért intézkedtek, telefonáltak és ordibáltak, ezért viszonylag hamar kiderült, hogy bennünket rútul itt hagytak (a buszos kisasszony azt mondta, h a busz azért nem állt meg a megállóban, mert nem volt hely épp) és ezzel nem is óhajtanak mit csinálni. Átcsettegtünk a vasútállomásra és megvettük az Erfurtba szóló jegyeinket – még egyszer, ötször annyi pénzért. Gondolom a többiek is azért nem vonatjegyet vettek alapból is, mert a Deutsche Bahn valami eszméletlen árakat produkál. A Frankfurt-Erfurt közötti 2 órányi utat 56 euróért tehettem meg nekik köszönhetően (plusz ugye a busztársaságot is megtámogattam ugyanezért az útért cserébe) egy bajor szakszervezeti kirándulás kellős közepébe csöppenve. Korántsem voltam kipihent és egyébként kifejezetten nyugodt sem, ezért nem találtam annyira szórakoztatónak, hogy ők már reggel fél 10-kor bepezsgőzve versenyt böfögtek és különböző kánonokat énekeltek egészen Erfurtig. Erfurtban találkoztam viszont Lillával, aki most oda jár egyetemre. Együtt átmentünk Jénába és aztán az egész hétvégét náluk töltöttem. Nagyon jól éreztem magam, mert fantasztikus házigazdák is voltak, meg jó programokat is csináltunk. Bejártuk Erfurtot, Jénát és Weimart is, jókat beszélgettünk, felzabáltam Lilla összes sütijét és hasonlók. Nagyon jót tett a magányos kis lelkemnek ez a hétvége, csak most némileg hervasztó volt a napsütésből visszatérni az ázott Heidelbergbe. Sebaj, jövő hétvégén jön a felmentő sereg a kis családom képében, addig meg már csak hatot kell aludni!
