Elkezdődött az iskola. Szerencsére ugyanazon a napon kezdődött el Heidelberg közlekedési csomópontjának, a Bismarckplatznak a felújítása is, úgyhogy mire kezdtem kiigazodni a tömegközlekedésen, már tanulhatom is újra. Csak az a baj, hogy a „tájékoztatás nem teljes körű”, szóval az egész belváros meglepetten ténfergő emberekkel van tele, akik a villamosuk hűlt helyén próbálják kitalálni, hogy honnan próbáljanak becserkészni egy másik járatot. Erre a meglehetősen szerencsétlen rétegre telepedett még rá az egyetemisták hada, akik biciklivel és hátizsákkal próbálják magukat felpasszírozni a csúcsidőben amúgy is dugig lévő járművekre. Természetesen a nagymamák is ilyenkor szállítják a csecsemő unokákat. Mondtam már, hogy errefelé egészen meglepően nagy babakocsik vannak? Igen, a reggelek és a délutánok határozottan kezdenek kellemetlenek lenni. Főleg, hogy én nagyjából fél órára lakom az iskolámtól, a villamosok pedig nagyon szépek és tiszták, de kevéssé ergonomikusak. Ilyenkor gyakran eszembe jutnak a jó öreg szovjet metrókocsik és az, hogy akárki akármit mond, a szovjetek még értettek ahhoz, hogy hogyan kell sok embert kis helyen viszonylag túlélhetően összezsúfolni. (Ha most ízléstelen és morbid szeretnék lenni, akkor emlékeztetnék rá, hogy a németeknek ez sosem ment túl jól.) Na de alapvetően nem panaszkodni szeretnék, csak meg vagyok lepve, hogy vannak dolgok, amik kicsit szervezetlenek és kényelmetlenek.
Ugyanilyen meglepetések érnek egyébként az iskolában is. A hétfői óramegbeszélésen például kettesben voltunk a tanárnővel (pedig mind a kettőnknek megfelelt az eredeti, megbeszéletlen időpont is), ma pedig egészen döbbenetes élményben volt részem. 9 órára volt kiírva az órakezdés az LSF-ben (az itteni tanulmányi rendszerben), ehhez képest a professzor csak negyed 10-re érkezett meg, ráadásul még akkor sem zavartatta magát, a diákok pedig folyamatosan jöttek fél 10-ig. Aztán negyed órával hamarabb véget is ért az óra, mint ahogy meg volt hirdetve. Legfrissebb irkutszki ismerősöm világosított föl, hogy errefelé ez a szokás. Egy 90 perces órának 2 órás sávot adnak meg és akkor bele van kalkulálva a késés is. Tehát az óra, ami elméletileg 9-től 11-ig tart, a valóságban csak negyed 10-től van háromnegyed 11-ig. Tulajdonképp ha ezt a kétszer 15 percet órák közötti szünetnek fogom fel, akkor semmi meglepő nincs benne, de elsőre azért nem ezt a filozófiát várná az ember a híres német pontosság mítoszával a fejében. Ami egyébként a pontosságot illeti, nagyon igyekszem, és általában sikerül is mindenhová odaérnem időben (még). A németeknek viszont nem mindig. Sőt. A közlekedési eszközök viszont az én ízlésemhez mérve kicsit túlságosan is pontosak, vagyis gyakran korábban el is mennek, mint ahogy az ki van írva, nem csekély bosszúságot okozva. Nekem legalábbis.
Írok még az iskolai élményeimről kicsit. Már múlt héten találkoztam a hindi tanárommal és az urdu tanárnőmmel. A hindi tanár Bécsben volt lektor sokáig (sőt, most is az két hetente), úgyhogy legnagyobb meglepetésemre tisztában van a budapesti indológia mindenféle ügyeivel és üdvözletét küldi az otthoniaknak. Egyébként meg nagyon szimpatikus, 30-35 év körüli indiai úriember, akinek a szájából már-már természetesebbnek hat a német, mint a hindi. Az urdu tanárnő is nagyon szimpatikus volt, tőle tankönyvet is kaptam (ami az otthoni anyagokhoz hasonlóan fénymásolat, csak ez össze van fűzve).
Találkoztam pár politikatudományt okító tanárommal is. Ma a politikatudományi intézet vezetőjével volt is már két órám. Elképesztő volt. Egészen elképesztő. Először azt hittem, hogy itt ez a joviális bengáli úriember öltönyben és most a nagy semmit fogja teátrálisan előadni négy órán keresztül, de aztán úgy világított meg olyan összefüggéseket teljesen mellékesen és lazán csupán a kurrikulum ismertetése közben, amit otthon eléggé ritkán tapasztaltam eddig. (És akkor most nagyon korrekt és jóindulatú voltam) Valószínűleg van valami a fejében a gondosan bemagolt eseménysorozatokon kívül is, és ezt 3-4 nyelven át is tudná adni bárkinek. Látszott rajta, hogy ő már eljutott arra a szintre, hogy nem derogál neki alapvető, bevezető koncepciókat és fogalmakat magyarázni sem – ráadásul úgy, hogy az egésznek nem volt a szokásos izzadságszagú, halál unalmas „Bevezetés a...” - jellege. Egyszóval élmény volt. Újra úgy éreztem magam, mint aki egyetemen van és nem egy speciális ismereteket adó és nagyon hosszú középiskolai órán, ami valljuk be, gyakran előfordul az emberrel egy bizonyos felsőoktatási intézményben. Remélem, később sem kell csalódnom.
Gyorsan írok még kicsit a szociális életemről, aztán nem terhelem tovább az olvasóközönséget, mert tudom, hogy a hosszú blogbejegyzések hajlamosak elrémiszteni az embert. Tehát röviden és tömören: elvagyok. Van pár erasmusos ismerősöm is, innen, a kollégiumból is, meg erasmusos rendezvényekről is. Nagyon sok külföldieknek szóló buliba nem járok, mert a legtöbbje random ivós parti a belvárosban. Ezekre se kedvem nincs menni, se pénzem, se villamosom (az éjszakai közlekedés mint olyan nem létezik), ami meg nem ilyen volt, azon meg ott voltam. Hétvégén voltam egy szemeszternyitó reggelin, tegnap meg egy német filmesten az egyik egyetemi bárban. A társaságom összetétele jelenleg a következő: 3 db spanyol lány, akik közül ketten irigylésre méltóan beszélnek németül, 1 db lengyel lány, aki szintén német tolmácsnak készül – és bármilyen vicces, de van egy közös magyar ismerősünk, az egyik volt gimis osztálytársam, 1 db litván lány, aki ugye indológiára jár, meg 1 db kanadai-kínai fiú, aki abszolút minden lében kanál és szerintem az egész várost ismeri már személyesen. Tegnap megismerkedtem még két montenegrói lánnyal, akik közül az egyikük a következő magyar mondattal fogadott: Bocsi, bocsi, ne csiklandozd a mókusomat.
Németekkel is próbálok barátkozni, de ez nem olyan egyszerű, mivel ha nagy társaságban vagyunk, háttérzaj is van, és a sok német egymással beszél olyan dolgokról, amikhez egyébként sem értek, akkor a némettudásom csúfosan cserbenhagy. Azért nem adom fel: múlt héten voltam indológus „kocsmatúrán”, hétvégén voltam indiai étteremben velük és csütörtökön megyek az egyik lánnyal vásárolgatni. (A német árakat elnézve azt hiszem helyesebb lenne azt mondanom, hogy elkísérem, és nézem, ahogy vásárol.) Ezenkívül a mai polos órámon megismerkedtem egy afganisztáni-német lánnyal meg fentebb említett irkutszki fiatalemberrel és ma együtt is ebédeltünk a Mensán, miközben Mantó novelláiról és Brit-India felosztásának tragédiájáról beszélgettünk egy tál gusztustalan sárgarépás galuska fölött. (Fejenként egy tál.) Most indulnom kell, mert találkozom Miss Lengyelországgal és indulunk zumba órára. Adiós!
