Most buszozok haza az utolsó nagy németországi kiruccanásomról, úgyhogy még melegében vetem képernyőre az élményeket, ezért azt hiszem, kicsit szószátyárabb is leszek a szokásosnál.
Na de kezdjük az elején. Tomival arra jöttünk rá, hogy maximum (de az már tényleg nagyon a vége) két hetet bírunk ki egymás nélkül, így kénytelenek voltunk újra tenni egy lelki egészségügyi kirándulást Berlinbe.
Nekem pénteken már egyáltalán nincs tanítás, így reggel indultam busszal Heidelbergből, ahol tíz fok volt és szakadt az eső. Mikor kilenc órával később leszálltam a buszról, Berlinben mínusz tíz fok volt és az útra volt fagyva a hó. Meglepetés. Egyébként a buszút alapvetően csak nyolc órás lenne, de a pénteki német autópálya mindig a visszafogottabb arcát mutatja, és nem engedi, hogy az emberek csak úgy száguldozzanak rajta, az araszolás sokkal inkább jellemző kifejezés volna. Alapvetően nem is lett volna ezzel problémám, mert úgyis én értem volna oda hamarabb, de a busz teljesen tele volt, el sem fértünk rendesen (nekem konkrétan nem volt annyi helyem, hogy ki tudjam nyújtani a könyökömet és megegyem a szendvicskéim) és míg a hangulat eléggé megzuhant, a páratartalom az egekbe hágott. Szerencsére a viszontlátás öröme nagyjából két másodperc alatt feledtette az addigi nyomorúságokat és onnantól fogva minden nagyon jó volt.
Első este felkerestük a kedvenc berlini török éttermünket, ahol akkora kebabot lehet kapni, mint a fejem (ezek empirikus eredmények), amelyet az ember az elképzelhető legízléstelenebb környezetben fogyaszthat el. A giccses keleties festmények, művirágok, nippek és színes műbőrborítású székek nyilván fel sem tűnnének a játékgépek árnyékában, de ez alkalommal felfedeztük, hogy a falon pelyhes kiskacsákat és bébi mosómedvéket ábrázoló képek is vannak. Reméljük, nem a kebabunk alapanyagait örökítették meg ilyen módon.
Másnap nyakunkba vettük a várost és belevetettük magunkat a kultúrába. A helyi McDonald's erőviszonyok felderítése után megnéztük a Pergamon-múzeumot. Mind a kettőnknek nagyon tetszett, igazából elég hatásos, hogy belépve az embert az az Istár-kapu fogadja, ami már ötödik osztály óta kacsingat minden ókori töri tankönyv borítójáról az ember gyermekére. Ami egyébként élőben sokkal nagyobb. Meg jobban is néz ki. Nekem talán ez tetszett a legjobban, Tomi Milétosznak a múzeumban felépített főterére szavazott inkább, a Pergamon-oltárt meg megnéztük, ha már egyszer erről van elnevezve az egész múzeum, de azt azért egyikünk sem akarta volna hazavinni. (A másik kettővel kapcsolatban mindez azért felmerült.) Végignéztük még az asszír/babiloni/mezopotámiai/valamilyen ókori keleti kiállítást, ami mint látható, roppant mély nyomokat hagyott bennem. Az iszlám művészet évszázadairól is volt egy kiállítás, ami nagyon szép volt, de engem annyira lekötött, hogy a kalligráfiákból felismerjek egy-egy betűt, hogy a különböző szőnyegeket meg dísztárgyakat nem tudtam annyira értékelni, mint egyébként lehetett volna. Egyébként mindenki megnyugtatására mondanám, hogy voltak a Mogul-kori Indiából is miniatúrák, úgyhogy azok megtalálása és a feliratok elolvasása után helyreállt a lelki békém. Ez azt hiszem, nem csak engem töltött el megnyugvással, mert addig azért Tomi is kapta a kiképzést az arab ábécéből és szerintem többet tudott meg róla, mint valaha is akart.
A múzeum után még igazán nagy terveink voltak, nagyot akartunk sétálni a városban, megkeresni a kedvenc helyeinket, satöbbi. Ehelyett az első kávézóban kerestünk menedéket, mert egyrészt annyira hideg volt, hogy körülbelül három utcasarkot tudtunk megtenni (bár azt is könnyezve és szitkozódva – már persze ami engem illet), másrészt meg teljesen kinyuvadtunk a nagy kulturálódásban. Némi mandulatortával feltöltekezve és tömegközlekedési eszközökkel a lehető legközelebbre jutva becserkésztük a Checkpoint Charlie-t, az egyetlen megmaradt berlini határátkelőt. Nagyon hangulatos, meg itt még jobban érződik az időutazás-jelleg, ami egész Berlint jellemzi és valahogy tapinthatóvá teszi az egész huszadik századi történelmet. Valószínűleg még jobban megérintett volna a dolog, ha nem fagy az arcunkra a mosoly. Így viszont nagyobb eredményként könyvelem el, hogy sikerült kicsi páromat meggyőznöm arról, hogy a füleire még később is szükségünk lesz, aminek érdekében a füleinek meg itt és most szüksége volna egy sapkára. Nem tudom, hogy ez egyébként mennyire az én érdemem és mennyire a mínuszoké, de végül túl vagyunk életünk első közös férfiruha-vásárlásán, ami engem igazán szórakoztatott... hát őt szerintem annyira nem, pedig én próbáltam lelkesítő és konstruktív lenni. Persze lehet, hogy a sapkákhoz való eltérő hozzáállásokat a férfiak a Marsról, a nők pedig a Vénuszról hozták, mert több hasonló párt is láttam a boltban, ahol a férfi őszinte és mély kétségbeeséssel tűrte, hogy különböző sapkákat nyomjanak a fejébe. Természetesen mi idáig azért korántsem süllyedtünk, Tomi hősiesen és egyedül próbált, én meg a háttérből emlékeztettem az időjárási viszonyokra minden egyes hamvába holt kísérlet után. Különben is csak az számít, hogy a végén mindenki elégedett volt, reményeim szerint főleg a szóban forgó fülek.
Ezután sétálgattunk még kicsit a városban: újra megnéztük a Holokauszt-emlékművet, elmentünk a Potsdamer Platzra, de sajnos ezt csak úgy lehetett megvalósítani, hogy félóránként betértünk egy-egy plázába kiolvasztani az arcunkat, mert addigra a helyzet tényleg kritikussá vált. Vacsorázni viszont kicsit messzebbre mentünk, kimetróztunk Neuköllnbe, Berlinnek a bevándorlók által lakott negyedébe. Állítólag nagyon durva gettós részei is vannak, de mi csak abba a részbe mentünk, ami viszonylag még menő és hipszter és multikulti. Mondjuk a multikulti résszel azért vitáznék, mert itt leginkább csak egy kultúrához, méghozzá a törökhöz kapcsolódó boltok, szórakozóhelyek és éttermek voltak. Mi persze ennél nagyobb izgalmakra vágytunk, ezért egy szudáni étterembe mentünk, ahol húst kaptunk hússal (illetve én kaptam egy darab sült répát is, ami amúgy nagyon finom volt) meg egy szudáni térképet és a Magyarországon hozzáférhetetlen élményt. Ezután még beültünk koktélozni a világ legbizarrabb szórakozóhelyére, ami konkrétan úgy volt berendezve, mint egy karibi tengerparti koktélbár, azzal a különbséggel, hogy szerintem ott a pálmafák nem műanyagból vannak és nem tekernek rájuk vörös karácsonyfaégőket. De például a padló itt homokkal volt felszórva, a pincérünk pedig körülbelül két méter magas volt és három arcpiercinget számoltam rajta első nekifutásra, de mindez elhalványult amellett, hogy a fél haja fekete volt, míg a másik fele szőke... Na mindegy, az egész hely valami elképesztően bizarr és ízléstelen volt – természetesen én választottam, és nagyon tetszett is. Mondjuk a koktél szörnyű volt, de az élmény kedvéért szerintem simán megérte.
A vasárnap ismét a fagyhalál elkerülésének jegyében telt. A terveinkből semmit nem valósítottunk meg, hanem eszméletlen spontánok voltunk és nagyon jól is sikerült minden. Az első megálló egy olyan templom volt, amit a második világháborúban teljesen szétbombáztak, és aztán nem is hozták rendbe, hanem berendezték múzeumnak. Nagyon vicces volt egyébként, hogy annak ellenére, hogy a koncepció szerint nincs felújítás és restauráció, ehhez képest a templom épp be volt csomagolva kívülről, mert zajlanak a felújítási munkálatok, hogy a romok igazán szépen legyenek romosak. Ezután amúgy kezdett már kicsit sok lenni ebből a nagy német szembenézésből meg önostorozásból, mikor még az S-Bahn megállóban is különböző koncentrációs táborok vannak felsorolva, mint állomások. A történelem ekkora dózisban azért már néha kicsit megfekszi az ember gyomrát, főleg ebéd előtt. Azért még megnéztük a brandenburgi kaput, meg a parlament felé is elsétáltunk. Itt feltűnt, hogy most kivételesen nincs is sor, gondoltuk, bemegyünk akkor mi is. Természetesen a kását azért nem eszik olyan forrón, regisztrálnunk kellett, minekutána kaptunk egy névre szóló meghívólevelet. Egészen pontosan az állt benne, hogy Tomit, a csoportvezetőt, és engem, a csoportot sok szeretettel várnak a Bundestagba két órával későbbre.
Addig bekukkantottunk még egy másik múzeumba is, ami egy hatalmas dómban berendezett interaktív kiállítás volt a német parlamentarizmus történetéről. Na hát azt hiszem ez volt Tomi mogul miniatúrakiállítása, itt ő érezte magát igazán elemében. Sajnos annyira sok időnk nem volt körülnézni, mert sietnünk kellett vissza a parlamentbe, de amit láttunk, az igazán érdekes volt még laikus szerénységem számára is. Azonban laikus szerénységem hasa ekkorra már akkorákat korgott, hogy biztosra vettem, hogy a Bundestag security checkjén nem fognak keresztül engedni, ha ilyen hangeffekteket produkálok, ezért kénytelenek voltunk megetetni engem. Az utóbbi idők egyik legfinomabb és legforróbb pizzáját sikerült elköltenünk a Checkpoint Charlie árnyékában, minek köszönhetően sokkal elégedettebben, ámde egy bazi nagy égési sebbel a szájpadlásomon folytathattam a kalandokat. A Bundestagban már valóban sok szeretettel várták csoportvezetőmet. Miután még a kávéspoharamba is belekukkantottak a biztonsági őrök, felvittek bennünket a parlament üvegkupolájába, hogy onnan nézhessük meg az egész várost. Ha 1) nem lett volna tök sötét, 2) nem borította volna fagyott hó az üveg nagy részét, biztos többet láttunk volna abból, amiről az audioguide magyarázott, de azért így is nagyon jó volt.
Az esti szórakozásunknak sajnos betett viszont a német kultúra. Egyetlen hangulatos helyet találtunk ugyanis a hostelünk környékén (továbbmenni kockázatos lett volna, mert séta közben már így is a szibériai hadifogság merült föl, mint beszédtéma), de ott is csak a belső teremben volt már hely. Ott pedig épp a Tatort ment, ami egy olyan német bűnügyi sorozat, ami érthetetlen okokból már évtizedek óta hihetetlen népszerűségnek örvend itt. Olyannyira, hogy Heidelbergben is az megy minden vasárnap este a legtöbb szórakozóhelyen, és a fiatalok nagy csoportokba verődve izgulják végig egy-egy sör mellett az aktuális epizódot. Hát... mi annyira nem izgultunk, maximum azért szurkoltunk, hogy minél hamarabb vége legyen. Mindenki igazán csúnya ebben a sorozatban és a legtöbb jelenet egy rendőrörsön játszódott, ahol a csúnya szereplők nagyon mély gondolatokat osztottak meg egymással. Ezek közül csak azokat nem értettük, amelyek a cselekmény szempontjából kulcsfontosságúak voltak. Az epizód végén az egyik csúnya főszereplőt megverték, amitől még csúnyább lett, de a főcím idején már boldogan mosolygott, úgyhogy gondoljuk, megoldódott az ügy. Bravó!
Ma viszont már fájdalmasan hamar megint el kellett válni egymástól, ami egyébként is valami igazán borzasztó dolog, de úgy, hogy még a hó is szakad, valahogy még sokkal szomorúbb. Most végtelen mennyiséget tudnék produkálni ifjú Werther szenvedéseiből itt, de nem fogom megtenni, mert megérkeztünk Heidelbergbe, ahol már megint hét fok van és szakad az eső. A német időjárás igazán huncut dolog.
A hét második felében jelentkezem még, mert más izgalmak is történtek, csak azokat még nem volt időm megírni, meg nem is akarok Háború és béke terjedelmű blogbejegyzéseket produkálni. Puszi mindenkinek!
