Visszatértem heidelbergi száműzetésem utolsó részletének letöltésére, és úgy gondoltam, hogy a második itt töltött estémen jelentkező frusztrációmat, honvágyamat és magányomat blogírásba fojtom. Főleg, hogy amúgy is eljutottak hozzám a különböző reklamációk azzal kapcsolatban, hogy nem frissítettem. Mentségemre szóljon, hogy... lusta disznó vagyok. És egy csomó bejegyzést elkezdtem, majd félbehagytam. Egy idő után egyszerűen túl sok mindent kellett volna bepótolni ahhoz, hogy még motivált legyek belekezdeni. Na mindegy, majd szép lassan behozom a lemaradást. Vagy nem.
De vissza a jelenbe. Szombaton (január 11-én) érkeztem és február 16-ig maradok. (27+8-at kell még aludni). Lelkesedésem kitörő. Igazából ez alatt az otthon töltött három mennyei hét alatt el is feledkeztem a nyomorúság azon dimenzióiról, amelyek idefelé és itt vártak rám.
Kezdődött minden a vonaton. Azt mondják, hogy Magyarországon egyre kevesebb a gyerek, nem? Szerintem ez azért van, mert mindannyiukat Németországba hozzák a szüleik. Vonattal.
Az egész családom és még életem párja is kikísértek az állomásra (Sanya bevallása szerint azért, nehogy a vonat másik végén leszálljak és a nyakukon maradjak), remek érzés volt tehát hátrahagyni őket a peronon. Mindezt tetézte az embernagyságú bőröndöm, amivel rögtön felszállás után át is rendeztem egy ember felkar-könyök-alkar szerkezetét. De az igazi beteljesülés érzése akkor jött el, mikor tudatára ébredtem annak, hogy a jegyem egy amis klán mellé szól. Végül kiderült, hogy csak három kisgyerekük volt, de esküszöm, sokkal többnek tűnt. A következő tíz-tizenegy óráról nem szeretnék nyilatkozni. Szerintem annyira hangosan hallgattam a zenémet, hogy maradandó halláskárosodást szenvedtem.
Mannheimban éjfélkor szálltam le, és rögtön a délnémet szombat éjszaka kellős közepén találtam magam. Mondanom sem kell, hogy a partihangulat egészen Heidelbergig kitartott (és remélem, azt sem kell mondanom, hogy most nem az én partihangulatomról van szó). Heidelbergben két S-Bahn megálló is van, az egyik viszonylag közel van a helyhez, ahol lakom, de cserébe annyira elhagyatott is, a másik meg maga az állomás, ami messzebb van, de mindig vannak emberek a környékén. Természetesen az éjszaka közepén hulla fáradtan tökre beparáztam a részeg, rossz arcú emberektől és nem mertem leszállni a közelebbi megállónál, hanem elmentem az állomásig. Ahol a részeg fiatalokon kívül egyetlen személyt láttam: egy papucsban és nagykabátban, hóna alatt csincsillával körbe-körbe futkosó ázsiai származású hajléktalant. Azt is láttam ezen kívül, hogy az egyetlen éjszakai busz, ami hazavinne, rohadtul nem onnan indul. Mondanom sem kell, Tomit körülbelül egy hónappal korábban hívtam telefonon, mint arra számított volna szerintem. De a krízist ismét megoldottuk és viszonylag rövid úton hazaértem. Mindenki megnyugtatására megjegyezném, hogy szerencsére a csincsillás arc is erre lakik. Már ha lakik valahol. De mindegy is.
Egyetlen dolog volt Heidelbergben, amit aznap este viszonylag vártam. Egy doboz különlegesen finom vajkrém, amit még a távozásom előtt szereztem be előrelátó módon. Igazából miközben a mamutbőröndömet cincáltam föl az öt emeleten keresztül, már végig arról fantáziáltam, hogy ez a vajkrém hogyan fog lágyan és selymesen szétterülni azon a friss házi kenyéren, amit anyukám csomagolt nekem... Gyorsan siettem is a hűtőhöz, de nem lett volna annyira sürgős a dolog valószínűleg.
Én azért úgy gondolom, hogy várt rám egy darabig. Hősiesen ki kellett, hogy tartson egy ideig. Aztán mikor se karácsony, se szilveszter után nem jöttem, de még vízkeresztkor se, akkor kezdhette magát elhagyni. Először csak kis penészborostát ereszthetett. De mikor látta, hogy erre sem térek vissza, igazán megzuhanhatott és egy gigantikus penészszakáll növesztésével fejezte ki megvetését és elhanyagoltságát. Az őt körülvevő gonosz világon is bosszút akarhatott állni szerintem, mert az egész hűtőt átható penészszaggal lepte be. (Gondolom, a szinten megsokszorozódott a népszerűségem a távollétemben.) Szóval ő is cserben hagyott.
A vasárnapom igazán eseménydúsan telt. Délben keltem, majd néhány órát tanultam, miközben mindent megettem, amit anyukám és nagymamám csomagoltak, majd némi olvasnivaló társaságában kicsit bevackoltam az ágyamba tanulgatni. Hat órával később, fél tizenegy körül Tomi kétségbeesett hívására keltem. Tulajdonképp addigra már nem volt benne biztos, hogy még élek. Nem is csodálom egyébként. Megpróbáltam megnyugtatni, majd megmostam a fogam és... visszafeküdtem. Nem okoztam nagy törést a bioritmusomnak. És a szervezetem reggel sem tiltakozott a kávé ellen. Nem tudom, mennyire lehetek nem kipihent, de ez azért egy kicsit aggasztó.
Szerencsére a mai nap helyrerázott, már megint zuhogó esőre, mások zuhanyzásának és gargalizálásának hangjára keltem, kicsivel később 25 percet álltam sorban a boltban, majd belevetettem magam a hétfői heidelbergi forgalom sűrűjébe, ami egy átlagos napon is ki tudja csinálni az embert, nem csak akkor, mikor amúgy sem érzi magát frenetikusan...
Na mindegy, amúgy történtek ma jó dolgok is, például találkoztam Vijával, a litván barátnőmmel. Nagyon jót beszélgettünk annak ellenére, hogy még mindig nem tudunk németül, ugyanis szerencsére ez egyikünket sem zavarja, tök jól elvagyuk. Ha minden igaz, nyáron jön is látogatóba Pestre, addigra remélem, már a filozófiáról is fogunk tudni csacsogni, nem csak a fiúkról. (Mellesleg most is szoktunk, de azért néha a jelbeszédet is igénybe vesszük.) Délután, a könyvtárban még Samanthával, az afgán barátnőmmel is találkoztam, aki megnyugtatott, hogy semmit nem hagytam ki azzal, hogy elutazásom estéjén nem vettem részt a tanszéki karácsonyi bulin, mert a) fizetni kellett a kajáért és a piáért is, b) ennek ellenére mindenki tajt részeg volt fél óra elteltével, c) a zenelejátszó sem működött, és d) az egész tanszék legbüdösebb férfiembere szórakoztatta őt egész este (és mivel ő volt az egyetlen, akit ismertem volna, valószínűleg rám is ugyanez a sors várt volna). Tehát jó döntést hoztam. Ismét.
Most is ezt teszem, megyek tanulni, mert csütörtökön kiselőadást tartok hindin. El kell olvasnom egy nyolc oldalas hindi nyelvű irodalomelméleti szöveget, amelyet a többiek számára is érthető formában kell prezentálnom az órán. A legnagyobb problémát egyelőre az jelenti, hogy magam számára sem tudom érthető formában prezentálni. Bár szerintem ez alapvetően Rádzséndra Jádav hibája és nem az enyém. De attól is félek, hogy erre hivatkozva nem fogok hat kreditet kapni, ezért inkább megyek is szorgoskodni. Puszi mindenkinek!
És bónuszként néhány rövidebb szemelvény a soha be nem fejezett blogbejegyzéseim közül:
„Schweinerei in Heidelberg
Ma voltam kórházban. Ennek több oka is volt. Legelsőként azt említeném, hogy lebénult a jobb arcom, vagyis nem tudom jobb oldalon ráncolni a homlokom, csukni a szememet és az arcom meg a szám se mozog ott. Szexi. Másik okként a két magyar barátnőmet jelölném meg, akik az arcproblémáim hátterében egy minimum halálos agyvérzést feltételeztek. A mindent eldöntő érv azonban Tomitól érkezett: ha elmegyek az orvoshoz, még egy nyelvvizsga-tételt begyakorolhatok. Ez már alapból is teljesen meggyőzött, de sokat nyomott a latban az is, hogy a pislogásra képtelen jobb szemem sivatagszáraz és nagyon fáj. Meg persze mindig is érdekelt, hogy mit is csinálnak a Südasieninstitut tőszomszédságában lévő Kopfklinik nevű helyen.
Most kiderült: szerencsétlen magyarokat váratnak. Este hattól fél tízig múlattuk az időnket a neurológia és fül-orr-gégészet közös várójában (a hősies magyar lányok is velem tartottak – na jó, valójában körülbelül ők lökdöstek el a rendelőig), de tökre megérte. A végére kiderült, hogy arcideggyulladásom van, nem tudni, mitől, és nem tudni meddig. A neurológus először az összes olyan reflexemet letesztelte, amivel semmi baj nem volt, majd a biztonság kedvéért a kis kalapácsával még rávágott a vérvételem helyére is. (A nővérke az első néhány szúrással nem tudott elég vért levenni, majd nem tudta elállítani a vérzést, úgyhogy most úgy nézek ki mint egy gyakorló heroinista) Aztán mondta, hogy 70%, hogy ez a rejtélyes gyulladásom van, ami 1, vagy 2, vagy 3 héten belül múlik el, de az is lehet, hogy soha. (Sic, csak németül.) Ja, meg 30% esélye van annak is, hogy az agyamban van gyulladás, amibe belehalok, szóval most levenne tőlem egy kis gerincvizet, ha nem probléma. Tényleg nem vagyok otthon orvosi dolgokban, de a Dr House-t néztem, és arra még határozottan emlékszem, hogy a gerincvíz-vételt mindig bénán szinkronizált üvöltés kísérte a tévében, így kedvesen, de határozottan tájékoztattam, hogy semmi baj az agyammal. Ő mondta, hogy ő sem ragaszkodik a folyadékvételhez, ha aláírom, hogy ha mégis meghalnék, az az én hibám volna. Fiatalság, bolondság: aláírtam. Azt egy kicsit sajnáltam, hogy az azonnali végrendelkezés lehetőségét nem ajánlották föl helyben, de lehet, hogy csak a magyar papírjaim tartották vissza őket ettől.
Miután ilyen konstruktívan megdumáltuk a dolgokat, elküldött a fül-orr-gégészhez, aki szintén a refleixeimmel szórakozott (ő konkrétan egy hangvillával kongatta a fejemet), majd megállapította, hogy makkegészséges vagyok, csak nem működik a jobb arcom. You don't say.
Igazából mindegy is, kaptam egy vagon gyógyszerre meg egy kalózszemfedőre való receptet, és mondta az apatikus neurológus, hogy ha rosszabb lenne, akkor esetleg visszajöhetek, ha van kedvem. Ha nincs változás, akkor nem kell, mert akkor nincs változás. Ja, és esetleg akkor is jöjjek vissza, ha haldokolnék. Puszi.
Amúgy azóta elolvastam néhány nők lapja café fórum oldalt, és kiderült, hogy egész szerencsés vagyok, mert nemhogy csomó embernek van ilyen baja, de a legtöbbjüknek sokkal rosszabb volt, mint nekem, és ők például még a kaját sem tudták benne tartani a szájukban. Persze lehet, hogy ez nekem azért nem is okoz gondot, mert én beletuszkolni sem tudom. Mindenesetre semmi pánik, ha esetleg nem gyógyulok meg, akkor amellett, hogy menő kalózként nyomulhatok, még az arcom egyik fele is örökké fiatalos és ráncmentes marad. Szerintem tökre megéri.
Valószínűleg jobb lenne, ha az utazásaimról mesélnék. Már két kaland-beszámolóval is lógok. Az első a holland út, a második pedig a berlini boldogság.
Kicsit mindig bajban vagyok ilyenkor, mert őszintén nem tudom, hogy mennyit mesélhetek ezekről a dolgokról. Ez mégiscsak az internet, és mivel általában látogatóba megyek utazni, vagy barátnőkkel-baráttal, tehát ezek nem csak az én „privát” élményeim, ezért sosem szeretnék a kirándulásokról semmi olyat elmondani, ami indiszkrét lenne a részemről, vagy zavaróan hathatna az útitársaim számára. Így viszont körülbelül semmit nem mesélek el soha. Szomorú. De azért most is megpróbálok valami középút-szerűséget keresni.” Ezt sajnos azóta sem kerestem meg, de az arcideggyulladásom már elmúlt, úgyhogy jó, hogy megírtam, különben már nem is emlékeznék rá.
