HTML

Heidelbergi félévem

Friss topikok

Címkék

Hier ist ein Alif zu viel

2013.11.04. 14:26 szijulia

Egy kis magyarázkodással kezdeném a mai bejegyzésemet: tudom, hogy sokáig nem írtam, és szánom-bánom is a dolgot. De úgy állt a helyzet, hogy eleinte semmi érdekes nem volt, amiről érdemes lett volna beszámolni, aztán meg hirtelen annyi minden történt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjek neki, ezért inkább csak halogattam, most meg írhatok kisregényt. Annyira jellemző. Inkább el is kezdem gyorsan, még mielőtt újabb halaszthatatlan teendők jönnének közbe.

Még mindig jól vagyok, sőt, egyre jobban, mert most már igazán hamarosan megyek Berlinbe, ahol néhány nagyon rövid nap erejéig újra megtapasztalhatom, hogy milyen érzés az, amikor az ember gondolatai is ugyanott vannak, mint a fizikai valója. Olyan távolinak tűnik már, amikor legutóbb ilyen volt, hogy merőben újszerű élményre számítok...

De vissza a már megtörtént események sokkal prózaibb mezejére. Volt itt látogatóban a kis családom múlt hétvégén! Nagyon jó volt újra látni őket, végre egy csapásra véget ért az anyátlanság, melegruhátlanság és takarótlanság érzése, ugyanis szerencsére hoztak nekem rengeteg szeretetet, egy hatalmas bőrönd otthon felejtett cuccot (részletkérdés, hogy azóta még legalább 3 olyan dolog jutott eszembe, ami nélkül nehéz lesz félév végéig), meg végre normális ágyneműt is. Azért így mindjárt szebb az élet! Külön bónusz volt, hogy a szállodai szobájukban végre emberi körülmények között tudtam zuhanyozni is, akár naponta több, mint öt percet is. Az apró örömök az életben igazán megédesítik a mindennapokat.

Hihetetlen egyébként, hogy alig több, mint egy hónapja jöttem el otthonról, de a testvéreim egy csomót nőttek, mióta nem láttam őket. Berci már egy ideje igazi égimeszelő ugyan, de Panka is fél fejjel kisebb már csak nálam. Szörnyen hamar felnőnek – már persze ami a külsőt illeti. Aggodalomra semmi ok, ami a viselkedést illeti, továbbra is a nagyjából öt éves énünket hozzuk elő egymásból, ami nekünk igazán szórakoztató – tartok tőle, hogy a világ többi részének nem feltétlenül.

Sajnos Heidelberg nem annyira nagy eresztés látnivalók szempontjából, így a családnak eléggé kreatívnak kellett lennie a program összeállításakor. Persze az megadta az alapot, hogy a szállodájuk Walldorfban, egy szomszédos faluban volt, és míg reggelente összekapartuk magunkat (érdekes módon az én vizitem is minden nap a reggeli tájékán volt esedékes és még egy gyors zuhanyzás is belefért általában), eldöntöttük, hogy mi legyen és bepasszíroztuk magunkat a kocsiba, addigra azért általában nem kellett már olyan nagyon sok óra eltöltéséről gondoskodnunk. Körülnéztünk kicsit Heidelbergben azért: fölmásztunk a várhoz, sétáltunk az óvárosban, dőzsöltünk a Mensán, ücsörögtünk dugóban stb. De voltunk Schwetzingenben is például. Annak ellenére, hogy nincs messze, még sosem voltam ott, de igazán nagyon tetszett. Egy nagyon pici, nagyon takaros német városkáról van szó, aminek láttán nekem sokkal egyértelműbb, hogy Nyugat-Németországban vagyunk, mint Heidelbergben lófrálva. Van valami szép kastély is ott, amit mi családilag már nem tudtunk megnézni (nem sikerült ugyanis nyitvatartási időben odaérni, micsoda meglepetés), de a magyar barátnőimmel pont tegnap beszéltük, hogy valamelyik hétvégén azért szemügyre vesszük. Voltunk kirándulni még Speyerben is, meg a többiek elmentek a közelben található technikatörténeti múzeumba is, amit nagyon érdekesnek találtak, mivel kiderült, hogy egy kőgazdag német nyugdíjas magángyűjteményéről van szó, ami egy háromszintes ipari csarnoknyi luxusautót, repülőt és mindenféle drága ketyerét jelent egy izgalmas interaktív kiállítás keretében bemutatva. Én aznap a tudást választottam és a suliban pusztítottam az agysejtjeim, de erről később. Összességében nagyon jó volt újra látni őket, valahogy a városban is, meg a szobámban is jobban otthon érzem magam, hogy ők is itt voltak, de azért persze a honvágyam is nagyobb lett, miután elmentek.

Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy az itt-tartózkodásuk alatti egyetlen igazán kellemetlen eseményről beszámoljak-e, de végül úgy döntöttem, hogy muszáj. Szóval épp egy kávézóban ücsörögtünk és világmegváltó terveinkről beszélgettünk (na jó, valójában arról, hogy milyen furcsa nekem, hogy itt azt várják tőlünk órán, hogy kritikusan gondolkozzunk dolgokról), mikor odajött hozzánk két nagyon lecsúszott külsejű egyén egy sapkával kéregetni. Sanya kedvesen, ámde határozottan és magyarul mondta nekik, hogy ez most nem az az alkalom, amikor szerencsével fognak járni. Meg sem rezzent a férfi szeme, hanem megszólalt és folytatta magyarul a győzködést. Lehet, hogy szociálisan érzéketlen vagyok, de az alapján, amennyit a szomszéd asztaloknál összeszedtek, elképzelhető, hogy ezzel jobban keresnek, mint a szüleim otthon, és ez engem némileg zavar. Na mindegy.

Írok még az egyetemről is kicsit. Még mindig eléggé ambivalens érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban. Nagyon más, az nem kérdés, de azt nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben-e. Szakmailag szerintem a BA itt gyengébb, mint otthon. Azok a harmadéves órák, amikre járok nem nagyon jelentenek kihívást azon kívül, hogy németül vannak (ami persze nyilvánvalóan elég is bizonyos szempontból), de azt vettem észre, hogy az itteni képzés sajátosságainak köszönhetően a diákoknak valahogy sokkal kevésbé komplex képük alakul ki erről az egész indológia-bizniszről, mint nekünk otthon. Itt mindenki úgy választ főszakot és válogatja össze az óráit, ahogy jólesik, ezért nem ritka az, hogy valaki úgy kap Dél-Ázsia tanulmányok BA-diplomát, hogy mondjuk 1) semmit nem tud az egész országról amellett, hogy valamennyire beszél egy indiai nyelvet, 2) semmit nem tud az ország nyelveiről és kultúráiról amellett, hogy valamennyire ért az ország politikai viszonyaihoz, 3) semmiről nem tud semmit, csak szanszkrit szövegolvasásokra járt, amin állatmeséket olvastak (nem mintha bármi problémám lenne az állatmesékkel). Határozottan egyre pozitívabbnak látom azt, hogy nekünk otthon hindit és szanszkritot is kell tanulni, azt meg egyre negatívabbnak, hogy urdut csak heti egy órában lehet. Azért itt egészen más az egész megközelítés, hogy Pakisztán sincs kihagyva az indológia keretei közül. (Meg persze Dél-India sem, de az engem most sem érint egyáltalán.) De annak ellenére, hogy mennyivel jobb lehetőségeik vannak és az infrastruktúra meg a könyvtár is mennyivel jobb, az évfolyamtársaim azért nem valami nagy eresztések. Hangsúlyozom, hogy a lehetőségekhez képest. Mert amúgy meg tök cukik, meg lelkesek, csak szerintem úgy, hogy hónapokra befizeti őket az egyetem dzsajpuri hinditanfolyamokra, akár lehetnének jók is.

Viszont a BA és MA között valószínűleg történik valami, - akár még felvételi is lehet - , mert az MA-sok általában már tényleg ügyesek. Járok egy MA-s hindi szövegolvasásra is, meg újabban egy urdura is. A hindiről már meséltem szerintem: mindenki szorgalmas és lelkes, és ugyan néha egészen megdöbbentő dolgok miatt kell megállni és magyarázni, de összességében teljesen élvezhető az az óra. Az urdu hát... valószínű kicsit nagyobb fába vágtam a fejszém az optimálisnál, de akkor is végig fogom csinálni, ha kifolyik a szemem a szótárazás során. Újságcikkeket olvasunk, ami engem a szakdogám szempontjából nagyon is érdekel ugyebár (meg egyébként is izgisebb, mint egy újabb urdu 3. a tehénlepények világából), de nagyon kevesen vagyunk és rajtam kívül tényleg mindenki pakisztáni származású német. Nem, persze ez nem igaz, mert van egy echte német srác is (aki annyira nem is srác, mert jegygyűrűje van és rémisztően tálib-jellegű szakálla), aki viszont éveket élt Pakisztánban és nagyon jól olvas meg beszél is. Illetve ez sem teljesen igaz, mert ő meg annyira raccsol, hogy szerintem teljesen érthetetlen, amit produkál, de valószínűleg a hiba az én készülékemben van. Tehát ezek a körülmények. Én csak most kezdek többet foglalkozni az urduval, a némettudásom még mindig eléggé gyalázatos, de izzadni már nagyon tudok ezen az órán. De akkor is úgy gondolom, hogy ezen tényleg fogok tanulni sokat, ha nem adom föl már az elején. Azt pedig azért mégsem fogom csinálni.

Az egyetemről most csak még egy dolgot írnék meg, amit nagyon viccesnek találtam. Az egyik hindióránkon felbukkant egy középkorú vörös démon, akiről kiderült, hogy a szentpétervári egyetemen tanít hindit és most Heidelbergbe jött könyvtárazni a phd-disszertációjához. Nekünk kellett kérdéseket feltenni neki az órán, ami véleményem szerint a legkellemetlenebb dolog, amit csak csoporttal tenni lehet: bedobni közéjük egy nem is olyan közlékeny vadidegent és aztán elvárni, hogy izgalmas dolgokat kérdezzenek tőle, ráadásul hindiül. Mindegy, lényeg az, hogy tisztáztuk, hogy ki honnan és miért, mondtam, hogy én Budapestről. Következő kérdés: Marrija Négjesszi? Meg se lepődöm már az ilyesmin. Úgy tűnik, a tanszékvezetőnket tényleg mindenki ismeri széles e világon. Amin azért tényleg elcsodálkoztam az az volt, hogy mikor óra után még beszélgettünk kicsit ezzel a hölggyel, kiderült, hogy neki az összes Magyarországon kiadott magyar nyelvű hindi novellafordítás-kötete megvan, mert megkapta annak idején ajándékba. Otthon ezek már hozzáférhetetlenek, és mikor ezt mondtam, eszméletlenül elcsodálkoztak, hogy nálunk mekkora közönsége van ezeknek a könyveknek. Nem akartam őket kiábrándítani az alacsony példányszámról való infókkal, úgyhogy most a világban él két olyan indológus, akik igazán elismerő véleménnyel vannak az érdeklődő magyar olvasóközönségről.

A harmadik szokásos témakör (szabadidő eltöltése – szociális élet) említésre való eseményei közé a szombat esti litván főzőcske meg a tegnapi mannheimi kirándulás tartozik, de most már nagyon gyors leszek, mert látom, hogy egyrészt ez már a harmadik oldal, amit teleírok, másrészt meg el is pepecselem a napomat a blogolással, pedig végtelen mennyiségű urdu vár még rám... Szóval szombaton átmentem Vijához, a litván barátnőmhöz. Főzött nekem litván spenótlevest, ami bármily hihetetlenül is hangzik, nagyon finom volt, meg megnéztünk együtt egy bollywoodi filmet, amiről majd közösen kell prezentálunk hindin. Megmutatta még a halott pókját is meg a kollégiumát is. Ő egyetemi kolit kapott, ami igazából egy társasház egyik lakása. Két emeletes az ő lakásuk, amin négyen osztoznak. Mindenkinek van saját szobája, van egy nagy közös konyha meg két fürdőszoba, amiből az egyik nem működik. Annyival nem menőbb, mint az én kolim, bár persze az lényeges különbség, hogy nekik nem kell kisebb vagyont invesztálniuk a tisztálkodásba, mint egyeseknek... Na mindegy. Jól éreztem magam nagyon, szerintem tök jól megértjük egymást, meg az is szuper, hogy úgy gyakoroljuk mind a ketten a németet, hogy nem érezzük közben cikin magunkat.

A mannheimi túra már eseménydúsabb volt. A magyar barátnőimmel terveztük felfedezni a környék nagyvárosát, amit bizonyos értelemben meg is tettünk. Az időjárás errefelé mindig borzasztó. Az teljesen átlagos, hogy egy nap 16 és 2 fok között ingadozzon a hőmérséklet, süssön a nap és zuhogjon az eső. Na hát mikor mi ott voltunk, épp az eső és hideg volt műsoron, ami nem dobta fel különösebben a vasárnap délután teljesen kihalt várost. (Szörnyen katolikus ugyebár a tartományom és errefelé a fű sem nő vasárnap, de ezt azt hiszem, már említettem) Gyorsan lezavartuk az amúgy is korlátozott mennyiségű látnivalót, aztán beültünk egy étterembe melegedni. Csak a fő téren volt nyitva étterem, de ott rögtön 6-8 kebabos is, és mind tele volt muszlim családokkal. Mi kiválasztottuk a legkevésbé zsúfoltat, méghozzá azt, aminek az ajtajára ki volt ragasztva, hogy elfogadnak bankkártyát is. Miután megvacsoráztunk indulni készültünk, mert hirtelen nagyon tele lett az étterem. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a pincér már úgy takarította az asztalunkat, hogy mi még ott ültünk és ettünk, a szabadon hagyott két székre meg már odatelepedett két kedélyes török fickó is. Ekkor derült ki, hogy nem lehet kártyával fizetni. Meg az is, hogy hármunknál összesen van 9 euró készpénz. Meg az is, hogy a számla végösszege 13 euró. Totál bepánikoltunk és elkezdtünk veszekedni a pénztárossal, hogy mit képzelnek magukról, hogy kiírják az ajtóra, hogy lehet fizetni kártyával, bent meg már nyoma sincs a dolognak. Szerencsétlen ember a végén mondta, hogy jó, adjuk oda a pénzünket, ami van,  aztán csak menjünk már és hagyjuk őket békén. Szóval végül megúsztuk a mosogatást, de a diadalmas hangulatunkat aztán némileg beárnyékolta a felismerés, hogy mi voltunk a hülyék, mert nem is erre az étteremre volt kiragasztva a jelzés. Nem nagyon volt pofánk visszamenni. Szóval utólag és távolról is szorri.

Ekkor már estefelé járt az idő, gondoltuk, visszajövünk Heidelbergbe, ami körülbelül 10 perc vonattal és 20 a regionális villamossal. Épp jött is egy, amire végállomásként Heidelberg volt kiírva, fölpattantunk és még helyünk is volt! Háromnegyed óra után kezdett gyanús lenni, hogy már nem Kansasben vagyunk. Ekkor derült ki, hogy ugyan ennek a villamosnak a végállomása tényleg Heidelberg, de úgy, hogy közben tesz egy teljes kört a régióban, körülbelül másfél óra alatt. Megpróbáltuk keresni a pozitívumot, és azt hiszem meg is találtuk: ezek után senki nem mondhatja, hogy mi nem használjuk ki a régió összes közlekedési eszközére érvényes 150 eurós szemeszterbérletet! Leutazzuk az utolsó centig. Muhhaha.

Tényleg nem tudom tovább halogatni a tanulást, úgyhogy megyek, és jövő héten már a maastrichti kalandjaimról fogok beszámolni. Sok puszi mindenkinek, aki kér belőle, a többieknek pedig szívélyes üdvözletem. Az idáig olvasóknak természetesen jár a pohár sörre szóló meghívás.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hdbg.blog.hu/api/trackback/id/tr635614264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása