Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyivel jobban érzem ma magam. Ismét használhatatlanra nyuvadtam, de most azért elégedetten vagyok használhatatlan. Elmesélem, hogy alakult így.
Reggel voltam német tesztet írni. Szeretnék részt venni év közben a suli által szervezett német tanfolyamon és ehhez ez a mai szintfelmérő a kritériumfeltétel. Szerintem a reggeli teljesítményem alapján engem a retardált, visszafelé haladó csoportba fognak osztani amúgy. Két részből állt a feladat, az első lényegében azt tesztelte, hogy az ember ismeri-e a szavak nemét (khöm nekem szerintem negatív lett :D), a második részben pedig fogalmazást kellett írni a számítógépeknek és az internetnek az életemre gyakorolt hatásáról. Nálunk családi anekdotaszámba megy az én német nyelvvizsgám, amit idestova nyolc éve csináltam, ugyanis a szóbelin ezt a tételt húztam és annyira nem voltak elképzeléseim sem a témáról, hogy öt percig ugyanazokat a magvas gondolatokat ismételgettem. Nevezetesen: „Az internet jó. Az internet nagyon hasznos. Hogy mit lehet rajta csinálni? Vásárolni. Ja, meg játszani is. Mondtam, hogy hasznos.” Szomorú, de azóta sem táltosodtam meg nagyon ebben a témában. A fogalmazásom is hasonló szellemi szinten mozog tehát. Nem baj, teljesen kezdő csoportok is indulnak! Csak vicceltem, engem a kisegítő csoportba fognak rakni.
Ami érdekesebb, és kevésbé gyalázatos történet, hogy ma voltam az indológián. Ez az épület, ahol ezt a feladatsort írtuk, az új kampuszon, az Im Neuenheimer Felden található, a Südasieninstitut tőszomszédságában. Gondoltam, meglesem a jövendő tanszékemet. Először azt hittem, nem látom egy nagy épülettől. Aztán rájöttem, hogy az épület az. Nyolc emeletnyi indológia! Annyira megszeppentem, hogy nem mertem bemenni. Illetve mentem egy teljes kört a forgóajtóval, tehát mondhatjuk, hogy kicsit voltam bent is. De hamar elsompolyogtam. Gondoltam, hogy két megalázó élménnyel már nem tudnék mit kezdeni. Így visszavillamosoztam a városba ebédelni.
A Mensa tényleg nagyon jó. Olcsó (2,5 euró a napi fincsi menü!), barátságos, mindig sokan vannak, de azért le is lehet ülni... hát a kávé borzalmas. De ez legyen a legkevesebb. Egyébként azt szeretem a Mensában a legjobban, hogy mások is ebédelnek egyedül és így nem érzem magam olyan mérhetetlenül lúzernek, mint hasonló alkalmakkor Amerikában. Mondjuk amikor elment mellettem két diák és magyar beszédük édes hangjai ütötték meg a fülemet elhaladtukban, akkor fölmerült bennem, hogy lemacerálom őket. De aztán elgondolkoztam, rájöttem, hogy még nem vagyok ennyire kétségbeesve és tovább élveztem a fincsi indiai ételkémet. Azt már tudom magamról, hogy külföldön sokkal könnyebben buzog föl bennem a patriotizmus és a hazafias szolidaritás, de azt is tudom, hogy nem szabad mindig engedi az érzésnek, mert a végén az ember mindig megjárja. Most is jobb volt így, mert összetalálkoztam azokkal a lányokkal, akikkel tegnap ebédeltem. Hihetetlen, hogy egy nap mennyit számít az emberi kapcsolatokban: ma már régi barátokként üdvözöltük egymást és egy vízízű, ámde méregdrága kávé fölött elcsacsogtunk az élet dolgairól. Eddigre eljutottam oda az életben, hogy föladtam a helyes és szofisztikált németre való törekvést. Mit nekem névelők, mit nekem nyelvtan, mondom, amit mondanom kell. Jó döntés volt, mert a többieken láttam, hogy megkönnyebbültek, mikor látták, hogy jobbak nálam (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy überfrau lennék, csak hogy mindig megnyugtató azt látni, hogy valaki sokkal gázabb), meg így én is elmondtam, amit akartam. Így sokkal oldottabb hangulatban és együtt mentünk a nemzetközi titkárság által szervezett orientációs napra.
Először a rektor mondott beszédet, aztán pedig a kórus énekelt nekünk, végül pedig kisebb csoportokra osztottak bennünket szakok szerint. Kell mondanom, hogy az indológus megint a vegyes, „maradék” csoportba került? Aztán hamarosan kiderült, hogy egy másik tájékoztatón kellene lennie, egy másik kampuszon, de ugyanabban az időpontban, sőt, már néhány órája. Na, de itt jön a csavar! Kiderült, hogy nem vagyok magányos farkas, mert egy litván lány is jött erasmusolni a heidelbergi indológiára. A buszon már nyilván a kedvenc Khanjainkról tárgyaltunk (neki Shahrukh, nekem inkább Aamir, de persze SRK-t is mélységesen elismerem), méghozzá a német és a hindi egy elég érdekes keverékén. Indológusokkal mindig jó ismerkedni, főleg, ha egyidősek és tök hasonló élethelyzetben vannak és amúgy is tök cukik. Szóval nagy reményeim vannak Vijával kapcsolatban, de szerintem jóban is leszünk. Főleg, hogy ketten együtt már elég erősnek éreztük magunkat, hogy bevegyük az indológus erődöt is. A büfében (igen, van az is!) németül beszélgető indiaiakat találtunk, akik rögtön el is hívtak egy holnapi kocsmatúrára. Aztán diszkrét három órás késéssel megérkeztünk a tájékoztató előadásra is, ahol az antrénkkal nyilván felélesztettük a lankadó figyelmet, mert persze csak az ajtótól legtávolabb eső széksor középső két széke volt már üres, tehát lényegében nem volt olyan ember, akit ne ütöttünk volna meg valamelyikünk táskájával kúszás közben. Az előadás utolsó öt percét mi is kiélveztük, aztán a kérdések után egyesével odasomfordáltunk a tanárokhoz és bemutatkoztunk. Nagyon durva, de emlékeztek rám. Mondták, hogy igen, igen, maga az Magyarországról, aki írt e-mailt, igen, persze, várjuk az órára. Csak nem magyarul. Hanem mindenki olyan nyelven, ami éppen eszébe jutott. Mellesleg megjegyezném, hogy az indiaiak németül is indiai akcentussal beszélnek. Igen, a retroflex hangok és a Pákó-szerűen képzett ü-k fülsimogató keveréke az indiai német akcentus. Igazán élvezetes lesz ez a szemeszter!
